Csendes tó

Analógia, igazság vagy mese:

29 éves vagyok. Férfi. 3 csodás kisfiú apja. Elvált. :-(

Engedjétek meg, hogy röviden leírjam kapcsolatom történetét!

Rövid gyerekkorom volt. Talán nem is volt. Arra emlékszem, hogy korán le kellett feküdnünk aludni, hogy mire apa hazaér már aludjunk. Sokszor csak mímeltem az alvást. Sötét volt csak a szüleim szobájában és a konyhában égett a lámpa. Egyszer csak dörömböltek az ajtónkon. Anya rohant kinyitni és csitította a belépőt. „Kérlek, halkabban, a gyerekek alszanak már.” Apa elcsúszós, elfojtott válaszát nem értettem. De ahogy belépett egyre hangosabban gajdolt, szinte ordított. Furcsán, nyomasztóan hatott, hogy úgy fojtotta el a hangerejét, hogy közben harsogott is. Szinte minden alkalommal neki ment az előszobafogasnak és leborította róla a cipőket, amikben aztán megbotlott. Kezdődött! Perceken belül elcsattant az első pofon és anya fájdalmas nyösszenése. Aztán egy órán át csörömpölés, káromkodás, pofonok, néhány tányér, pohár mindig összetört.

Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül ránk szakadt a hatalmas csend. Minden este ezt a mélységes, hatalmas csendet vártam. Végre álomba sírhattam magam.

Figyelmetlen tanuló voltam. Néha be-be csúszott egy egyes is. Egy ilyen alkalommal, - apa megint későn jött haza -, felcsapta a villanyt és kirángatott az ágyból. Azt hittem néhány pofonnal megúszom. Anya a háttérben téblábólt, nem mert közbeavatkozni. Én pedig dacosan, csöndben tűrtem a sorjázó pofonokat. Amikor elfáradt, az az ötlete támadt, hogy kikérdezi a másnapi leckéket. Leültetett a szobájukban az asztalhoz és véres, vizenyős szemeit rámszegezve hallgatta dadogásom, felelésem. A versnél elakadtunk. 11 óra volt és képtelen voltam megtanulni a szöveget. Apa verte az asztalt, verte az ütemet, miközben én küzdöttem fáradtságtól leragadó szemeimmel, és a félelmemmel. Meddig kell még itt ülnöm? Ha sosem leszek képes megtanulni a verset, akkor egész éjjel ordítozni fog velem? Hajnal kettőig küzdöttem a szavakkal, a rímekkel. Akkor fáradt el, s lekoppant a feje az asztalra. Anya gyorsan átölelt és áttuszkolt a szobámba és lefektetett. Az éji puszi sosem esett olyan jól tőle mint akkor!

14 éves lettem. Pályaválasztás előtt álltam. Azt terveztem, hogy a gimnázium elvégzése után az állatorvosira megyek. Nagyon szeretem az állatokat, vidéken élünk, volt módom velük foglalkozni. Jenő bácsi a helyi állatorvos sokszor vitt magával segédkezni.

Apám a közeli városban a főiskolán tanított, gépészmérnök volt. Egyik nap úgy jött haza, hogy „Beszéltem a kollégáimmal. Azt a döntést hoztuk, hogy ha állatokkal akarsz foglalkozni akkor dolgozzál a „Juliska-farmon”. Vannak ott libák, tehenek, disznók elegen.” És még hozzátette, „Túl sokat költöttem rád eddig, most már keresd meg magad az ellátásodhoz szükséges pénzt!”

Egy világ omlott össze bennem. A XX. század vége felé, nem tanulhatok!

Azóta estin elvégeztem a középiskolát, de az egyetemre nem gondolhattam többé.

Hét évvel ezelőtt egy orvosi laborban kaptam állást. Ott is, azóta is állatokkal foglalkozom.

Az albérletemmel szemben van egy kis közért. Ott láttam meg Őt! Azonnal szerelmes lettem abba a kedves, csinos eladó nőbe. Találkozgattunk esténként, egyre gyakrabban. Végül megkértem a kezét. Csendes kis esküvőnk volt. Apám büszkén feszített a szmokingjában. Éjfélre holt részeg lett. Megint.

A párom szüleitől kaptunk egy kis másfél szobás lakást. Oda rendezkedtünk be, ott kezdtük boldog életünk. Hamar megszületett Zolika. Majd kb. két évente Sanyci, majd kisöcsi-Zsolti.

Eleinte minden annyira nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak indult. Aztán Zsófi (a párom), furcsákat mondott. „Drágám, mostanában mintha megváltoztál volna!” vagy „Állandóan dolgozol!” vagy „Akkor tudlak csak szeretni, ha veszel nekem ...” vagy „ Nem is tudom, szerintem nem vagy elég férfias!” vagy „Tudod, Karcsi (az előző párja), mindig elvitt szórakozni, nem hagyta, hogy otthon unatkozzak!”.

Feltételeket szabott, hogy milyen legyek, hogyan viselkedjek és ezektől tette függővé, hogy lefekszik-e velem vagy sem, vagy hogy egyáltalán szeretni tud-e vagy sem.

És sorolhatnám. Egyre kevésbé volt kedves, és egyre többet panaszkodott rám, a gyerekekre, az életére, a sorsára. Egyik nap arra mentem haza, hogy enyhe alkohol szaga van, és botladozik a nyelve. Kérdésemre azt válaszolta, hogy muszáj volt innia egy kicsit mert szörnyen fájt a feje. Akkor még elöl volt az üveg a hűtőben, később az eltűnt csak az egyre gyakoribb vizenyős tekintet maradt.

Hiába próbáltam beszélgetni vele, hogy mi a baja, hogy próbáljunk meg változtatni a dolgokon.

Nem figyelt rám, sosem figyelt rám, csak hajtogatta a magáét.

Egyre hatalmasabb lett az űr közöttünk. Egyre többet veszekedett. És elcsattant az első pofon. Nem én adtam, hanem ő.

Aztán egyre több jel mutatott arra, hogy van valaki más is az életében. Jóakaróim egyre többször szóltak, hogy ezzel, vagy azzal látták. Eleinte nem hittem nekik. Úgy gondoltam, hogy csak a rosszindulat beszél belőlük. Aztán egy nap korábban indultam haza. A házassági évfordulónk volt aznap. Még virágot kellett vennem. Ahogy bandukolok hazafelé, láttam hogy a kapunkon István lép ki, a legjobb barátom. Párom ölelő karjai éppen akkor csúsztak le válláról amikor látótávolságba kerültem. Otthon(?) feldúlt ágy fogadott és egy ideges feleség, hogy mit keresek én itthon ilyenkor?

Elmondtam neki – akkor még visszafogottan -, hogy mit láttam. Először tagadta és lehülyézett, és rosszindulatúnak titulált. Később a vita hevében, azt mondta, hogy csak baráti ölelés volt. Még később, már az ordibálós szakaszban a fejemhez vágta, hogy én taszítottam más férfiak karjaiba!

Tehát mások is voltak! Tehát igazuk volt azoknak akik többször figyelmeztettek! Ott, akkor olyan csalódottság, olyan keserűség fogott el, hogy legszívesebben meghaltam volna! Aztán „Rohadt szemét” felkiáltással hozzám vágta a nagy kést ami a konyhapulton hevert. Szerencsére csak a karomat sértette fel!

A csokor virág valamikor a földre esett. Talán azt is ő vágta hozzám. Megfordultam és becsaptam magam mögött az ajtót. Elmentem. Örökre.

A válóper alatt, sokszor vádolt és rágalmazott. Felvonultatta a családját tanúként és mind azt vallotta, hogy rossz apa és rossz férj voltam. (pedig csak boldog családi életet akartam. olyan életet akartam a gyerekeinknek és magunknak amilyenben nekem és testvéreimnek sosem volt része). A bíróságtól azt kérte, hogy tiltsanak el a gyerekektől. Végül havi egyszeri láthatást ítéltek meg.

Sokszor megyek el a gyerekek iskolájához, és a buszmegálló mögül nézem őket amikor kijönnek. Néha meglátnak – óvatlan vagyok – és zavartan elfordítják a fejüket.

Havonta egyszer amikor velem vannak, feszültek, ellenségesek velem. Éjszaka csikorgatják a fogukat és nyugtalanul forgolódnak. Néha elszólják magukat. „Anya azt mondja, hogy rossz ember vagy, de nekünk kell találkoznunk veled mert a gonosz bíróság ezt mondta.”

Most megint albérletben lakom. Semmim sincs. Teljesen reménytelennek éreztem az életem, de most, talán, talán megértem mi miért történt, talán megértem a hogyan továbbot!

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat