Csendes tó

Sziszi naplója

(részlet)

Aztán az a hideg éjjel. Két pokrócom maradt. A laticelt ellopták még az este. Mínusz húszat mondanak éjszakára. Valaki rakott a vaskályhára, valamennyi fát.
- Nem lesz ez elég éjszakára...
- Tegyünk rá most jó sokat, addig amíg elalszunk. Aztán? Csak nem fagyunk meg? Ötvenen vagyunk itt a sátorban, mindenki feküdjön szorosan a másikhoz, a föld ne maradjon fedetlen két ember között. Az talán jó lesz. Szegény Miklós... egyszerűen agyon nyomta az a kurva alumínium láda... faszért nem szólt senki, hogy ott az a majom.
- Mi van kölyök, miért nincs neked laticeled? Ellopták, ellopták? Nagy röhögés.
- Adjatok ennek valamit alá, mert nem éri meg a reggelt... halljátok. Csönd. Senki nem ad semmit. Egy öreg baka állt fel egyedül...
- Tegyél alád újságot, az segít. Szigetel. Na nesze hajtogasd szét. Minél jobban szét. Úgy... adjon még lapot valaki.
Pár újság összejött. Aztán az ügyeletes öreg katona, hozott egy vékony kis laticelt. - Nesze majom gyűrd alád, aztán kuss legyen végre. Máskor meg figyelj oda a szaraidra.
- Hé figyeljetek a kölyökre. Ha nem horkol szóljatok. Nem hiányzik, hogy megfagyjon itt meg valaki. Na aludjunk.
- Kölyök reggel te ébresztesz, fél négykor. Aztán megyünk veled fát vágni...
Fél négy... nem szabad meghalni - mondogatom magamban - fél négy, nekem teát kell csinálni a többieknek... fél négy... fel kell ébredni. Szorongatom az órám, de hideg nagyon. fél négy, nem szabad elaludnom, a többiek...
- Kölyök. megvagy? Valaki rázza a csizmám. Negyed négy... gyere fát vágni... na meg vagy okes?
- Túlélted nagy szerencse ez. Neked valami nagy mázlid van, hallod-e... A kettes sátorban ketten is megfagytak, a fenti táborban...
- Komoly?
- Ja bent vannak a kórházban... Nem sok esélyt adnak nekik... na gyerünk mert a sz*r is belénk fagy...
- Ezt a kupacot kell... vágtál már fát valaha?
Aha, mondom minden meggyőződés nélkül... És vágtam, és hasítottam, az életem nagy dolgait vágtam szét egyben, és megint egy, és egy újabb, és nő a halom... és gyerünk, aztán jönnek a hadtápról, viszik a konyhára a talicskákat... már vagy négyet előkészítettem, csak tolnia kell a fehér sipkásoknak... és megy és duruzsol az üst. És kint is begyújtják az üstöt.
- Baszkuráld már kölyök a tüzet, ha leégne... és rakok a fákból, hagyva levegőt a tűznek, az hálásan csattan, erős szikrákat kilőve. Melegem van, kiskabátban állok már, és egyre kisebb halom... egyre több a talicskás fa... és túléltem Uram úgy tűnik. Köszönöm, túléltem. Pedig a sötétben sós könnyeim fagytak rá az arcomra, még nem is hajnalodott. Csönd volt, különös néma csönd. Lassan került elő a téli nap, valahol messze a hegyeken túl. Öt óra... és kész az első turnus reggelije. Tojás, kenyér, tea...
- Kérsz kölyök...?
- Nem csak tea, ha van... a tojást becserélem teára, ha lehet. Meleg kell nekem. Sok meleg belül... és aztán éreztem, ahogy átjárja a testem Isten melege... és érzetem, nem akarja senki, még hogy elmenjek. Szemben velem, valamilyen különös madár rebbent az ágra. Engem szemlélt, talán, hogy van-e puska nálam... nem volt. Aztán látta ártalmatlan vagyok közelébbi ágra jött. Dalba fogott, rám se nagyon hederítve onnantól. Talán neki is jól esett a tűz melege.
Ugyan azt csinálta egyébként, mit én korábban. Csak én fát vágtam, mert kell a többieknek, ő meg énekelt, fütyült, mert valamilyen évmillióktól itt maradt ősi szabály szerint, hajnalban jelzés kell a többieknek... A végén már nem ültünk egymástól messze. Ő egészen bizalmába fogadott. Valahogy nagy lénynek tűnhettem a szemébe, aki meleget bír csiholni az éjszakába, az erdő közepére egy különös ember-társaság szélén...

Senki sem törődött velünk itt a Földön, csak a Gondviselés hordott egy picit a tenyerén minket, egymás örömére.

Az élet nagy színpadán ma... - avagy a múlt és a jelen jelentősége, az életemben

Egy nap ráébredtem a biztonság, és a bizonytalanság érzése mennyire fontos szerepet játszik az életemben. Aztán arra is rá jöttem, az élet nagy színházában kellenek is a fix pontok, mert különben elúszik minden. Egy csomó bizonytalan pont van így is, amikor az előadás afféle rögtönzéseken alapul, mint a commedia del'arte. Amikor Bach játszott ott egykor a lipcsei nagytemplomban orgonistaként vasárnapokon, akkor is volt a fejében egy dallam ív, amely segítségével tudta honnan hová akar eljutni, a részletek? A részletek, majd úgy is adódnak, az lett a rögtönzés maga.

Ez jutott eszembe, meg az, hogy életem első meghatározó jellegű öt-hat évében mennyi bizonytalan pont volt az életem során. Emlékszem fogalmam sem volt például, hogy az óvoda után hol leszek, ki fog rám vigyázni, hol alhatom. Az volt nálam, amit még reggel elhoztam magammal, azt ettem, amit adtak felnőttek már, ha kaptam enni. Volt olyan sokszor, hogy nem. Az óvodából a meg nem evett almával, fél vajaskenyérrel voltam el estig... nem önsanyargatásból emlékezem most, hanem keresem azokat a gyökereket, amelyek egyes dolgokat prioritássá tettek esetemben.

Anyám operaénekesnő volt, apám munka után, meg amikor elengedték az "osztályról" délutánonként futbalista. Anyámnak este vagy korrepetálása volt, beénekléssel, vagy próba, vagy maga az előadás. Apám edzésen, vagy meccsen valahol. Hol kapukat kellett őriznem, hol anyámmal csámborogni az operaház körül kis utcákat járva. Aztán amikor Olga néni végleg száműzött a próbákról, akkor maradt a savanykás kőbányai emigráció.
-Vidd a fattyadat Sári, ez nem neki való hely. Ez próba édesem. Meg ne lássam itt többet. Vagy énekelsz édesem, vagy családozol. A kettő együtt nem megy. Add be valahová, vannak jó helyek, majd vigyáznak rá mások.

Hát vigyáztak rám mások. Sokszor óvoda után azt sem tudtam hol tehetem le a fejem, kinél leszek este 10, 11-ig. Nem önsanyargatásból mondom ezt, hanem tényfeltáró önvizsgálatomban jutottam oda, hogy kapcsolataimban miért kerülöm a labilis tényezőket. Mindenféle emberekhez kellett percek alatt alkalmazkodnom. Volt lókupec, italos munkás család, rendes és korahajnalban kelő milimári-sváb asszony, voltam Tóthéknál sokat, a kapatos nagymamánál, néha a Nonnéknál, Staller néni előszobájában számoltam a kockaköveket esténként. Leginkább Róka nénit szerettem meg, az alacsony vékonyka sváb asszonyt. Aludtam "önkéntes számüzetésben élve" istállóban a tehenek melletti szalmán, gangon, padokon, udvarok hátsó nyári konyháiban. Nem lehettem fáradt, mert anyám lehet, hogy éppen most érkezik meg, és indulni kell haza. Lassan megfordultam külső Kőbánya valamennyi családjánál. Láttam részeg veszekedést, ahol az ütlegeket az asszony kapta, engem kizavartak az éjszakába... aztán meg kérleltek ne mondjam meg az anyunak, mert nem adja oda a "pézt" és az kell nekik, mert látod "Olivér ugyan jó ember, de ha iszik..." Voltam tüchtig sváb családoknál, ahová nem lehet a szobába csak úgy bemenni, az előtérben töltöttük az életünket, ahol előbb vagy utóbb rajzolhattam.
- "Milyen csöndes ez a gyerek és egész este rajzoltunk ám..."
Volt egy család a Cserkesz utcában ahol kis fa padokat csinált a ház elé Jóska az ezermester kezű atya, csak hogy ne kelljen bemennem a házba. Ki is csuktak, amikor olyan volt, este nyolc körül. Kinn a padon kellett hagyni a két szivacs kispárnát reggelig nem vész az el. Az utca másik végén lévén Schuller-be meg még az este féltizes műszakot is gyakran megvártam a padon kucorogva. Néha amikor Teri néni az óvónő este hét felé ment haza, direkt arra kanyarodott, hogy egy két megmaradt vajaskenyeret adjon. Hatkor és háromnegyed tízkor dudált a kémény a Schullerbe. A gyógyszerbe meg fél tízkor szólallt meg a kéménykürtő a műszakváltást jelezve. Egyszer tűz volt, akkor máskor is megszólalt. Vitték a sérülteket hordágyon, meg rengeteg tűzoltóautó ment be, a nagy kapun.
3 forint ötven fillér. Ennyiért vigyáztak rám általában. Sok pénznek tűnt akkoriban, de mégsem olyan sok. Később emelkedett a tarifa, és lett 12 forint ötven a végére. Lassan megtanultam, hogy az van, ami nálam van. Ha volt ceruzám tudtam rajzolni, ha volt kajám tudtam enni este is. Egyedül az idővel voltam négyszemközt, és vártam, mindíg csak várni. Türelem, mondogatták az emberek. Viszont gyakorlatilag az utcákon éltem, ha akartam, ha nem.
Azóta bennem van ez a bizonytalanság érzéssel szembeni averzió. Várni, várni és megint várni, valakire, valamire, egy jobb idő eljövetelére, a nagy őre. Az élet átalakult egy nagy várakozássá bennem. Aztán egyszer azt mondtam, hogy nem köszönöm szépen eleget vártam. Ha nem megy így, akkor megoldom úgy ahogy tudom a sorsom, egyedül.
Olyan párkapcsolatot kerestem, ahol tudom este ott hajtom le a fejem, még ha ennek nagy ára van is. Úgy érzem ennyi már jár nekem is, hogy tudjam merre az ügyelőpult.

Sok keresgélést követően némileg visszavonultam. Megkerestem azt a pontot, ahol ez a gyerekkori érzésvilág, ez az élet színpadán való instabil érzés minimalizálható. Kompromisszum? Hívhatjuk bárhogy, nekem fontos, hogy hol aludhatok. Bárhol lehet az, csak tudjam. Mindegy Barcelona, Atlanta centrumának második emeleti lakrésze, vagy a sok év munkájának gyümölcseként összeálló ház valahol Pestszentlőrincen. Csak tudjam hol az ügyelőpult. Aztán kimegyek én a színpadra játszani ezzel már nincs baj. Sok idő telt már azóta. Többször kerültem különös élethelyzetekbe. Kapcsolatfélékbe, de most már tanultam belőle, mert eleve kerülöm az olyan szituációkat, ahol én megint csak aszisztálhatok másoknak valamihez. Vagy van közös polc is, ami üres, vagy nincs. Ha nincs, akkor már nem várok éveket tovább, azonnal odébb állok. (Neves celebünk tekintett egy ideig aszisztensnek grandiózus életéhez. Nem közös lét... nem, ismét nem ez a kérdés volt az étlapon, hanem, hogy az ő nehéz és akadályokkal teli "vállalásaihoz" legyen egy megértő "alárendelt", aki eltűnik, ha kell, és nem izgatja, ha adott pillanatban átnéznek rajta, mert lesipuskások elől kell titokzatos félelmektől vezéreltetve élni)
Rájöttem ez sem az én helyem, mert nincs helye az élet-tököléseknek tovább életemben, vártam már eleget. Akkor inkább maradok egyedül, amig élek, és amit meg tudok tenni, azt magamért, és tudatosan felvállalt ügyeimért teszem, nem kompenzálok hát, nem segítem más tév, vagy nemtév-vágányain haladó vonat fűtését és világítását. Az erőm egyik ponton végtelen hála a fentieknek, másik irányban véges. Oda koncentrálom, ami fontos (amit én fontosnak tartok, még ha gúnyolnak is mások miatta). Ami ettől eltér az másodlagosan fontos csupán. Ha magánélet került ide akkor az. Tudom sokaknak furcsán hangozhat, hisz sok embernek ez a legfontosabb a világon, a jó magánélet. Nekem valahogy mindíg másképp alakult az életem, mint másoknak ezért nem veszem alapul annyira mások véleményét. Ha rákoncentrálok az egyik dologra, a másik is feljön, ezt megtanultam. Talán minden periodikus mozgásban van. Vagy a mozgás ilyen periodikus? Nem tudom. Most a sokak által gúnyolt, és lenézett "vállalásaim"-nak van itt az ideje azt pontosan tudom. Nem tudom a magánéletemmel mi lesz, de most ez nem is érdekel. Amikor eljön az ideje - tudom - ez is a helyére kerül. Megtalálom a megfelelő lelket, aki elfogad hibáimmal együtt is, aki kellően tisztel, és pontosan tudja, hogy nem látszat őszinteségre van szüksége a kapcsolatnak, hanem elegendő néhány őszinte pont. Aki nem lehúz, hanem magával ragadva felemel, amikor a természetesen időnként feléledő kétség telepszik rá a mindennapokra, és én is ezt megtehetem vele. Tudom, hogy megtalálom, azzal együtt, is, hogy már nem keresek. (nem lehetetlen, hogy nem hazai pályán fog ez bekövetkezni, és hogy annak a léleknek sok szenvedés után ez a kapcsolat fogja jelenteni a mindent). Fontos, hogy az üggyelőpult, a sugó, a szufiták, a világítás pontjai, a fontos dolgok az élet színpadán helyükön vannak, és nem megy el az energia, ezek állandó helyretételében. Mert az előadás a fontos, nem ezek a pontok.

Tudom hol a helyem a választott új szakmámban. Ez a legfontosabb. A helyemet részben én jelöltem ki, de nem az a fontos, hogy én mit jelöltem ki magam számára a szakmában, hanem hogy ezt mások is respektálják ott. És a kettő nagyjából feddje egymást. Ez megtörtént. Egy nagyon fontos dobogóra léptem fel tehát. Színpadon vagyok. Sok mindenféle hitű ember vesz körül itt, de a hitem egy bizonyos csapásirányban töretlen, s ezt kezdik felfogni ott mások is. Elkezdtem futni a magam örömére, és most már azt látom kis csapat kezd mellém csatlakozni. Most már futnom kell, nem csak magamért. Az irány jó, és Isten ad elég bölcsességet ahhoz, hogy mindíg me is találjam azt, a legbonyolultabb élethelyzetekben is. Amit elhatároztam az elkövetkező egy évre, nagyon futurisztikus valami, de talán még soha sem láttam ekkora esélyt arra, hogy ezek mind megvalósuljanak. Nem tudom a részleteket még, de látom az irányt, a távot. Tudom majd bele fogok dögleni néha ennek végrehajtásában, hisz több olyan pontja is van, amely tartalmazza a legyőzni önmagunkat - pontot, de megcsinálom. Most már azt is tudom. Féltem a magas hegyektől, a nagy csúcsoktól. Most csak ilyen helyekre mentem. majd meg haltam hegymászás közben, de megvolt. Megcsináltam. Akkor minden mást is meg tudok csinálni. Na zakson majd lihegek... Jó indítás volt ez a pár nap erre az új évre. Meg tudom csinálni. Most nem írom le mit, mert a másik blogban leírtak kikerültek olyan helyekre is, ami "nem kívánatos", és előre nem szeretném lelőni a poénokat sem. Én tudom, és majd egy év elteltével megnéztem mennyit sikerült belőle megcsinálni. Ha az ember a holdat nézi eléri a legnagyobb földi csúcsokat, legalább is nagy esélye van rá.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat