Csendes tó

Szilánkocskák

Élj -Tehát:

Lélegezz mélyeket!

A szorongást a mély légzés tudja elôször leküzdeni, és azért kell ez,
hogy utána át tudjuk gondolni és meg tudjuk érteni a  helyzetet,
az okot.
Ha lihegsz, kapkodod a levegôt vagy felületesen pihegsz,
az idegességhez, stresszhez, kapkodáshoz, felületességhez vezet.

Lélegezz mélyeket!

Amikor mély lélegzet után kifújod a levegôt, figyelj arra, hogy
a kifújással együtt a fejedbôl a kusza gondolatokat is kifújd.
Második körben pedig figyelj arra, hogy kilélegzésnél a tüdôd is elpihenjen.
Lazulj el egész testedben, de legfôképp a fejedben és a tüdôdben.
Ha már megy egyenként ("szervenként"), onnantól minden kilégzésnél
egyszerre lazulj el minden porcikádban.

Lélegezz mélyeket!

Lélegezz mélyeket!

Lélegezz mélyeket!

Figyeld meg, hogy minden kilégzés utáni belégzéssel nô a nyugalmad,
az erôd, és a magabiztosságod.

Tehát:

- Lélegezz mélyeket!

Namaste

__________________________________________

Utazás

Ma reggel a villamoson „megvilágosodtam„. (Csínján ezzel a szóval! :-)
Nos, álltam a villamoson, karomban párom, és csöndesen álmosítóan zötyögött velünk a sárga kígyó.
Jobbra tőlem egy fekete hajú, fekete bolerót viselő, fekete szoknyás ifjú hölgy ült. Telefonált, halkan, de azért az hallatszott, hogy nem családi tragédiáról beszél. Mégis arca a megkínzottságot, életbe fáradtságot tükrözte, hangjában a kétségbeesett emberek lemondó lefelé hajló hangsúlya súlyosbította az összképet.
Odább egy fiatalember, mesélte a barátjának valami családi összezördülés hiteles de kissé túldramatizált történetét.

S tőlük nem messze két idősebb hölgy sutyorgott, pajkosan egymásra hunyorítva, idézve tinédzserkori barátságukat. Aztán felkacagtak, mit kacagtak, nyerítettek egyikük csípős megjegyzésén. Vicces volt, hogy a masik nyerítő hölgy egy pillanatra kinézett a jelenetből, és szemeiben az unottság tompasága csillogott.

S körbe-körbe, ahogy nézelődöm, azt látom, hogy szinte minden embernél hol felhúzzák a vörösbársony függönyt és a reflektorok felfénylenek, hol meg leeresztik azt a bizonyos függönyt. Mindenhol mindenkinél a miniszínház egyetemleges megnyilvánulása látszik.

És itt léptem ki kicsit a színfalak közül, s eltöprengtem. Mert ugye nagyon jó színházba járni, de az ember a kedvenc darabját sem tudja 2-3-szornál többször megnézni, vagy a kedvenc süteményét sem majszolja reggeltől estig egész élete során, mert nagyon gyorsan megundorodik tőle, vagy legalábbis elunja.

Akkor hogyan vagyunk képesek egész álló nap életünk mindennapján játszani a szerepeinket? Hisz tán egy tucat szerepbe helyezkedünk bele, és ezeket váltogatjuk, de ezek is elkopnak, unalmassá válnak.
S nagyon érdekes kérdés, hogy ha a legkevesebb energiájára akkor van szüksége az egyénnek, ha nem játszik szerepet, ha önmagát adja, akkor minek választ annyi sok szerepet magának, amik közül egy-egy megformálása is rengeteg energiát emészt el?
És persze közben rettegünk a leleplezéstől.

De amiért elkezdtem írni ezt a szösszenetet, az az, hogy rájöttem, nem, megértettem, hogy az életünket azért érezzük nehéznek, szörnyűnek vagy akár szerencsétlennek stb. mert játsszuk azt, mert rengeteg érzelmet, érzést viszünk bele. Annyi rettegést, szorongást, problémázást, pánikolást, parázást, szenvedést, szenvelgést, szomorúságot, nyavalygást, tehát negatív érzelmi megnyilvánulásokat viszünk bele, hogy ettől aztán életszerűvé válik az életünk, holott pont a játékossága miatt élvezhetnénk is. Csak fel kell ismerni, hogy játszunk. És ilyenkor lehetünk tragikák is, csak akkor is legyünk tudatában, hogy játszunk, és tökéleteset alakítunk. Viszont ilyenkor nem szabad eltagadnunk a nézők előtt sem, hogy tudjuk, hogy játszunk. Mert ha hajlandóak vagyunk a legnagyobb drámai alakításunk közben is kikacsintani a nézőkre, akkor végül is hitelessé válunk, és még boldogok is lehetünk.

Aztán továbbgondoltam, ha elhagyjuk a szerepeket, akár tudatosak voltak eddig, akár tudattalanok, akkor felszabadul egy csomó energiánk ahhoz, hogy az igazi énünket éljük. És ez már nem szerep, egyszerűen csak vagyás, amiben nincsenek negatív érzelmek - sőt ha szigorúan nézzük, semmilyen érzelmek sincsenek, egyszerűen csak a vagyás van. És ebben a vagyásban lehetünk igazán a magunk középpontjában és így, ettől aztán olyan állapotba kerülünk, amit földiül Boldogságnak hívnak.
Vagy megvilágosodásnak? :-)

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat