Csendes tó

Analógia, igazság vagy mese:

Ági áll a tükör előtt. Nézi magát. Nézi azt, aki vissza néz rá. Arca itt-ott feldagadt, szeme bevérzett. Sokat sírt az elmúlt egy órában. Ez látszik rajta. De van, ami alig alig tűnik ki az elmázolt smink alól. Valami nagyon fáj neki odabent. Valahol a szíve tájékán, és valami nagyon szorít odabent a gyomra tájékán. Mindkét érzés kikívánkozik, felszínre akar törni. Fáj a szív? Mondják, az nem fáj. De ami fáj, az ott érződik. Mert fáj a megaláztatás, fáj a sarokba szorítottság, fáj a kiszolgáltatottság, és talán legjobban a csalódás fáj. Fáj az, ami eltörött. Fáj, hogy az összes remény, a boldog élet vágya, a gyermekségből a felnőttkorba induló minden bizakodása, optimizmusa szertefoszlani látszik. Eltörött a szép hangú kristálypohár. Első döbbenésében, kétségbeesett sikolyával anyjához rohant. De annak biztató szava csak ennyi volt: „Ez van, kislányom. Minden férfi ugyanolyan. Nézd meg, apáddal 30 éve vagyunk együtt. Ő is ilyen. Nincs mit tenni. El kell fogadni, amit a sors nekünk szánt.”

Ekkor ébredt rá igazán, hogy szülei újra és újra elfojtottan hangos vitája, a tompa puffanások, anyja és apja élesen csattanó pofonjai nála, az új reményekkel teli reménytelenné váló otthonában, megismétlődnek.

Kétségbe esett. Mert rá kellett ébrednie, hogy ő is ugyanabba a folyóba lépett. Pedig hányszor fogadkozott, hogy ő nem, soha. Ő másképpen fogja élni az életét.

Aztán Kálmán megverte egyszer, kétszer, háromszor.

És most áll a tükör előtt. Nézi magát. Nézi azt, aki vissza néz rá.

Minden romokban.

Pedig amikor megismerkedtek Kálmánnal, annyira figyelmes, kedves volt. „Olyan volt, mint apa.” Ugyanúgy viccelődött, cicáskodott vele. Még az alakjuk, az arcuk is hasonlított egymásra.

Gyerekkorában sokszor mondta: „Apa! Én hozzád megyek feleségül!”

Ezen mindenki jókat nevetett. Csak anya viselkedett érthetetlenül. Ilyenkor mindig könnybe lábadt a szeme, és kiment a szobából. Vagy csak annyit mondott halkan: „Meggondolod te azt még százszor.”

Nem értette ezt a reakciót. Apja sosem bántotta, sőt, mindig nagyon gyöngéd és kedves volt hozzá. Mindig bátorította, dicsérte. Sokat simogatta. „Olyan aranyos volt! Még tízéves koromban is bejött, hogy leszappanozzon. Anyu hatalmas patáliát csinált miatta. Valami nagyon régi dologról beszélt... mit beszélt... ordítozott apával.”

Akkor nem értette, mi a baja az anyjának. „Apa, ettől fogva többet nem jött be, és ha a konyhában az ölébe ültem, eltolt magától. Azt hittem, nem szeret már.”

Lehet, hogy már ekkor is eltörött benne egy szép hangú kristálypohár?

És most áll a tükör előtt. Nézi magát. Nézi azt, aki vissza néz rá.

Áll, és elhomályosuló tekintete előtt régi emlékfoszlányok ébredeznek. „Apát mindig úgy láttam, hogy hatalmas, erős ember, aki mindent tud.

De most ez a kép, ami elősejlik az emlékezet homályából... „Nem! Ez nem lehet igaz! Apa nem lett volna képes velem ilyet tenni! Nem bánthatott!” De anyja szavai most értelmet kezdtek kapni. Az, ahogy az apja túlzott gyengédsége ellen tiltakozott... „Úristen!” Ági összeomlott. Leroskadt a kád szélére, és keservesen zokogni kezdett.

És csak peregtek és peregtek az emlékezés szilánkjai. Jelentőséget kaptak a kicsi foszlányképek. A szülei vitái, veszekedései. Az imádott apa másik arca, az igazibb rajzolódott ki szemei előtt. Annak a férfinak az arca, aki megalázta az anyját, aki megverte, aki zsarnokságával szolgasorba kényszerítette. És aki őt meggyalázta. És megértette anyja lemondását, keserűségét. Megértette, miért mosolyog olyan keveset, és átérezte, milyen érzés lehetett neki, amikor azt látta, hogy ő a kislánya mennyire boldog tud lenni azzal az emberrel, akit gyűlöl. Gyűlöli? Akkor miért nem hagyta el? Miért tűrte hosszú éveken keresztül, hogy bántsák? Ezt nem értette. Nem tudta, nem tudhatta, hogy anyja próbált kimenekülni ebből a kapcsolatból. De az apja megzsarolta, hogy: „Ha elmész, egyedül mész! A lányod marad!” És nem tudta, hogy ez a kijelentés az anyjára mekkora bilincset rakott, hogy az ostor elevenébe csapott. Ezt nem tudta, de összefacsarodott a szíve, amikor az anya áldozatára gondolt. Azt sejtette, hogy valahol miatta maradt ebbe a szörnyű helyzetben. Anyja legbelsőbb visszatartó félelmeit azonban nem látta, csak az markolta szívét, hogy „miatta maradt”.
És ekkor feltámadt a lelkifurdalása. „Én vagyok az oka, hogy anyának szenvednie kellett egész életében!” Azt hitte, megszakad a szíve. Kavarogtak benne az érzelmek, a gondolatok. Úgy tűnt, nincs kiút ebből a káoszból. Kétségbe esett, hogy nem tud segíteni anyjának, és nem tud segíteni saját magának sem. Anyja múltkor azt mondta, meg kell békélni a sorsunkkal. „De miért kellene?! - támadt fel benne a lázadás. - Miért kellene azt tenni, amit egy másik ember mond? Miért nem lehet nemet mondani?” „A félelem miatt - ismerte fel. - Igen, félek. Félek Kálmántól, félek a verésétől, de legjobban a szavaitól. És anya ugyanígy félhetett apától. Nincs kiút, nincs megoldás. Így kell leélnem az egész életemet? És ilyen sorsot szánok majdani gyerekünknek?” Mert arra nem is mert gondolni, hogy Kálmán közeledését visszautasítsa. „Agyonverne!” - futott át rajta a remegés.

Fájt minden porcikája, fájt a lelke legmélyéig. De lassan felállt, és már egy halvány mosoly is kialakult feldagadt ajkán. A felismerés, az elhatározás mosolya. Tudta, hogy kegyetlenül nehéz lesz kimondani a bűvös szót, de tudta, hogy nincs más esélye az emberséges életre. Sejtette, hogy Kálmán támadását nehéz lesz kivédenie. „Biztosan arra fog hivatkozni, hogy mennyire gyámoltalan vagyok nélküle, hogy mennyire szükségem van rá, hogy megálljam a helyem az életben.” De szíve mélyén érezte, hogy ez nem igaz! Felkészült a pofonokra is, s csak az számított, hogy emelt fővel nézhessen a tükörbe, úgy, hogy tudja, az, hogy elhagyta Kálmánt, jó döntés volt. Sőt, az egyedüli lehetséges döntés.

És most áll a tükör előtt. Nézi magát. Nézi azt, aki vissza néz rá. Mosolyog.

Aztán csattant a bejárati ajtó, és hallotta, ahogy Kálmán végigdübörög a lakáson. Egész testében összerándult. Minden pánikja és reménytelenségérzése rázuhant. Szinte eszméletét vesztette a félelemtől. „Mi lesz most? Aztán belenézett utoljára a tükörbe, és még látta elsuhanó mosolyát. És ebből erőt merített. Kihúzta magát, és kilépett a fürdőszobából.

Ági végül megvívta a csatáját. Édesanyja - lánya példájából merítkezve - szintén döntést hozott.

Most mindketten újrakezdik az életüket. Odafigyelve az intő jelekre, hogy soha többé ne lépjenek ugyanabba a folyóba, s hogy többé ne higgyék el, hogy „csak így lehet...”

Nagyon nehéz jól párt választani. Nehéz, mert a kapott mintáinkat alapvetően jónak tartjuk, és ezeket be is építjük a személyiségünkbe. Bár tinédzserkorunkban lázadozunk a szüleink ellen, másképpen gondolkodunk, mint ők, másképpen viselkedünk. De mire mi is családalapító korba lépünk, „elővesszük” a beégetett mintákat. Mi a szeretet? Sokszor azt vesszük szeretetnek, amit otthon láttunk a szüleinktől. A rendszeres veszekedésekből azt látjuk, hogy ez a szeretet. Mert gyerekként azt tanuljuk meg, hogy a veszekedés a szeretet része. Mert a szüleink szeretik egymást, hisz együtt vannak, és engem is szeretnek. Ha azt mondják nekünk, hogy szeretnek, de ennek ellenére rendszeresen megvernek, akkor ezt is a szeretet részeként értékeljük. Fel sem merül bennünk másfajta gondolat. „Minden családban vannak veszekedések!” - hangzik el sokszor ez a mondat. És mi elhisszük, hogy ez így van jól. Hogy a vitás helyzeteket így az optimális elintézni.

Most talán kételkedni kezdtek...
Nézzék meg, milyen mintákat követnek az életükben. Hogy milyen cselekedeteket tekintenek megbocsáthatónak és milyeneket természetesnek, mindennaposnak. Bizony. A mindennapjainkban rengeteg agresszió van. És ezek jó részét elfogadjuk mint az élet velejáróját. Az a kislány, akit az apja szexuálisan zaklatott, sokszor hiszi azt, hogy a szeretet így fejeződik ki az ellenkező neműek között. Azt hiszi, hogy a szorongás, ami feltört ilyenkor benne, az nem jogos, és magát okolja akár az érzésért, akár a történtekért. Vagy ha tudja, érzi, hogy ez a viszony nem normális, akkor sem áll oda az anyja elé, vagy a tanárja elé, hogy elmondja őszintén. Mert fél. Mert fél, hogy mit fog tenni az apja, hogy mit fognak róla mondani az osztálytársai, vagy hogy az anyja esetleg hazugnak nevezi. És a félelem, a kétség és az önvád összezárja az ajkakat.

Sajnos, az egész világunkat az agresszív megnyilvánulások különböző formái hatják át. Egészen természetesnek tekintjük, hogy bántanak minket és mi bántunk másokat. Az, hogy sérülünk, hogy szenvedünk, elfogadott velejárója a mindennapi kommunikációnak. Nem kellene, hogy így legyen. Persze a változást a családokon belül kellene elkezdeni, és onnan kiterjeszteni társadalmi méretűvé.

De amíg a beszélgetés helyett az egyik fél a veszekedést választja, és a megegyezést pofonokkal dönti el, addig nem lehetséges közös békés megoldást találni. És nem az az elsődleges kérdés, hogy a férfi igyekszik mindenáron elnyomni és sorozatosan bántani a nőt, vagy a nő a férfit, esetleg a gyerek a szülőt. Hanem az a tény, hogy a másokat megsemmisíteni igyekvő hatalom jelen van.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat