Csendes tó

Homokvár

Egy nagy tó partján nyaraltak abban az évben. Kicsi faházat béreltek két hétre. Nem volt szerencséjük! Esős, hűvös volt ez a nyár, s ha éppen nem is esett, akkor is felhők takarták jobbára az eget. A kocsit a vízzel szembeni placcra állították, és az egész család e körül a hely körül ténykedett vagy pihent. Ez valahogy otthonos volt az ismeretlen üdülőhelyen. Vittek magukkal egy darab otthont, és köré gyűltek nap mint nap.

A kocsi orrától jobbra és balra is nádasországot hajszolta a feltámadó szél. Egy nádirigó szorosan kapaszkodott egy víztükörig hajló buzogány barna termésének tövében. Még így is pittyegett. Kicsit ugyan félénken, de mégis volt a hangjában életöröm.

http://www.papegaaien.net/Vogelgeluid/Bosrietzanger-acrocephalus-palustris.mp3

A kocsi elött a fűben ült Ő, és csöndes derűvel szemlélte az elé táruló látványt. Szerette ezt a panorámát. A nádas hasadékán messzire lehetett látni a nyílt vízre. Távolabb látszottak a büszke hattyúk, körülöttük borzas szürke fiókáik úszkáltak. Nyújtogatták karcsú nyakukat fel a magasba, mintegy beleszimatolva a szélborzolta hűvös nyári levegőbe, és alá a zavaros víz "mélyére", reggelit keresgélve az iszap felszínén. Erről eszébe jutott, hogy tavaly nyáron teljesen magától tanult meg úszni. Akkor tíz kilométerrel lejjebb egy másik üdülőfaluban nyaraltak. Valahogy teljesen természetes volt számára, hogy víz és úszás összetartoznak. Emlékezett valamikor nagyon régről egy hosszú karcsú barátjára, akinek az élete a víz volt. Az tanítgatta a víz szeretetére, az úszás örömére, együtt vadásztak a halakra, együtt ugráltak, viháncoltak a család nagy örömére. Olyan családja volt akkoriban, amelynek minden tagja nagyon szerette egymást, és kölcsönösen örültek egymás játékainak, örömeinek. S ha betegség emésztett valakit, akkor az egész család együtt úszott vele, és gyógyította. De ez már nagyon régen volt. A mostani családja mindig szomorú, vagy ideges.

És Ő csak ült szótlanul, kezei a hűvös fűben motoszkáltak. Kereste a föld biztonságát. A stabilitást, amire rátámaszkodva felállhat, amin elindulhat föld körüli útjára. Furcsa érzések keringtek benne. Emlékezett valami nagy-nagy örömre, valami olyanra, amikor süt a nap, és az ember az arcát felmutatva, kitárt karokkal forog, és nevet és nevet bele az égi világba. Nem tudta elmondani, kifejezni ezt a határtalan érzést, ezt a feszítő nosztalgikus örömforrást, ezt, amitől ugyan hangosan nevetnie kell, de közben melankolikus keserédes szomorúság is emészti.

Hangosan felkacagott. Behunyt szemeit az égre emelte, s hagyta, hogy a kicsorduló könnye leszaladjon arcán át az álláig. S onnan nagy nekirugaszkodással egészen a porig huppant. Nem akart sírni, csak a hatalmas érzés feszítette. Nem is tudta, mi lesz a nevetésből, zokogás vagy keserű összeomlás. Aztán elfojtott, égre meredő csuklásszerű sírás taglózta le. Annyira kettős volt az érzés és annak kifejezése is. Édesanyja ránézett, és csak ennyit mondott a szigorú/szomorú apának: "Furcsa gyerek ez! Nem is tudom, hogy került hozzánk!"

És ez a furcsa gyerek nem tudta elmondani, nem mondhatta el, hogy mit érez, mit lát, mit hall. Nem voltak szavai hozzá.

Próbálta, de szavai elcsuklottak, történetei meseszerűek lettek, és a felnőttek nevetgélve, fejcsóválva hallgatták, a barátairól, akik itt vannak körülötte, de akiket a felnőttek nem látnak. Aztán idegen világokról, ahol más barátai élnek. Lényekről akik repülnek, és okosak és szeretettel teliek. Mesélt megvalósult csodákról, meggyógyult lelkekről. Mesélt egy szakállas sötét hajú férfiról, akit elhagytak a barátai, és akit megöltek az ellenségei. Amikor ideért a mesével, mindig elsírta magát. Szégyenlősen, mert akkor, amikor felnőtt volt, ez a férfi arra kérte, hogy ne sirassa. De most kicsi gyermek, kicsi testben, és ezt a nagy-nagy érzést sehogy sem viseli.

De a szülei ahelyett, hogy megvigasztalták volna, azt mondták, túl élénk a fantáziája!

Pedig ez a szakállas férfi mindennap ott lógott kicsi foszforeszkáló keresztjén az ágya fejénél. Minden este vele aludt el, és minden este Őt kérte meg, hogy vigyázzon rá álmában. Mert amikor álmodott, furcsa félelmetes helyeken járt. Ott sötét volt nagyon, de aki megjelent a szeme előtt, az élénk színben pompázott. Minden olyan volt, mint egy festmény. Igaz barátai ott is voltak, de akadtak ellenségei is, akik megtámadták, akikkel muszáj volt harcolnia. Furcsa, fárasztó és kegyetlen álmok voltak ezek. Az ellenség szinte mindig fentről, a levegőből támadta, és röptükben rázuhantak, és kezükből színes fények ugráltak ki, el akarták pusztítani. De reggelre kelvén mégis mindig győztesen érkezett. Az új nap mindig gyöngéden keltegette, tudta, hogy nagyon érzékeny, nagyon finom a lelke, tudta, hogy csak simogatva szabad ébresztenie, mert akkor hatalmas mosolyt kap jutalmul cserébe, és a fiúból felcsapó életöröm egészen hozzá a milliárdéves naphoz is felér. És hát még Ő is el tudott kicsit érzékenyülni ekkora szeretet láttán. Vidáman szaladt arcot mosni, és a nagyi kötényébe bújni. De csak egy pillanatra, aztán a székére huppant, és nagy élvezettel fogott a reggelinek. Nagyon szerette azt a vajat, amit a nagyija egy tálka hideg vízben hűtött, a vastag húsú ropogós, reccsenős paprikát és a nagy szelet házi kenyeret. Mindezeket a szomszéd "Riska"-adta tejjel öblítette le, és mindezt csak néhány perc alatt, hogy aztán kiszaladhasson a kertbe, és minden barátját számba vehesse. Virágokat, bokrokat, az öreg cseresznyefát és a döngicsélő méheket, lágy röptű pillangókat. És beledugta kezeit a bádogteknőben langyosodó vízbe. Ez lesz az Ő kicsi tengere, ahol hullámozhat, prüszkölhet és kacaghat kedvére. Nagy öröm az, hogy nem meztelenül kell fürödnie, hanem beleülhet kisnadrágban is. Ettől az egész olyan varázslatosan különleges lett. Minden csobbanás egy ünnep volt.

Minden csodálatos volt, csak a Bodrival gyűlt meg a baja. Nem értettek szót. Bodri mindig mérgesen ugatott, ha Ő arra járt. Pedig hát nem akarta bántani, nem akart tőle elvenni semmit. És a kis fekete korcs minden alkalommal elmondta neki, hogy mitől kell félnie, hogy Ő, Bodri mire vigyáz, és mit nem enged meg neki, mert a ház és a kert az Ő tulajdona, és egy ilyen kis emberpalánta nem veheti el azt, ami az övé. "De hát, nekem nem is kell tőled semmi! Csak játszani akarok a pillangókkal és örülni a kert lakóinak!" De Bodri hajthatatlan volt.

Aztán eszébe jutott, hogy Bodri fél, és ezt a félelmét harciassággal palástolja.

Volt még egy furcsa lakója a kertnek. Egy gyík. Amikor meg akarta simogatni, a gyík a farkát a kezében hagyta, és elszaladt. És a farok élt még egy darabig, ott ficánkolt az ujjai között. Sokáig lelkifurdalása volt a farkincaügy miatt, egészen addig, amíg nem találkozott újra a farkatlan gyíkkal, akinek azóta új farka nõtt. Igaz, kisebb, és csúnyácska volt, de legalább volt.

...

Ült a kocsi előtt, nézte a vizet, és arra gondolt, hogy milyen nagyszerű lenne, ha építene egy hatalmas kastélyt csupa szép kristályablakkal és aranykapukkal, és virágos, hattyús festett falakkal. Látta maga körül a kis szárnyas lényeket és arra gondolt, hogy épít nekik otthont, ahova behúzódhatnak, ha ilyen szomorú az idő.

És az elhatározását tett követte. Fogta a vödrét, telemerte a tó vizével, keresett egy szabad helyet, ahol sima szürke, kicsit agyagos homok volt, s elkezdett ásni. Nagy gödröt ásott itt, és a kitermelt homokot lerakta ott. Amikor már elég nagy lett a homokkupac, a vödörből benedvesítette, és elkezdte formázni. Készített alapot, hatalmas falat körbe, a falon belül soktornyú épületet emelt. Az épület és a fal közé egy gyönyörűséges parkot ültetett, és a fák közé madarakat és egyéb apróvadat költöztetett. Sok virágot is ültetett. Az épületet is kicicomázta, festett a falakra hattyúkat és virágfüzéreket. Az ablakok különböző színű kristályokból készültek, a kristályok mögött gyönyörű csipkefüggönyöket lengetett a nyári szellő, a kapukat nemes bükkből faragta nagy tudású mester, az arany berakása híres ötvösmester munkáját dicsérte. Amikor elkészült a művel, kicsit hátrébb lépett, és elgyönyörködött benne. Minden ragyogott, minden élt, és az egészet valami aranyfényű ragyogás vette körül.

"Elmész apáddal a közértbe?" - kérdezte édesanyja.

"Most nem! - rezzent össze a hirtelen szótól. - Kastélyt építek!” - mondta büszkén, és mutatta a csillogó-villogó épületet és körülötte a parkot.

"Jól van, de gyere onnan, mert apád nem tud megfordulni!"

Összerándult kicsi gyomra. "Ha apu erre megy, akkor neki fog menni a kastélynak, és elpusztít mindent, amit építettem! És nem lesz hova költözniük az új barátaimnak!"

"Gyere már onnan! Útban vagy!" - csattant fel az anyai szigor. És már rántotta is el az induló kocsi orra elől a karjánál fogva.

De Őt semmi sem érdekelte, még a karjába szúró fájdalom sem. Csak az Ő épülete, a csodálatos kertje. "Most, minden elpusztul! A kocsi kereke rá fog menni! Ez biztos!" Már a sírás görbítette a száját. Édesapja elindult, sűrű füstfelleget húzva maga után, egy éles kanyarral az országút felé fordult. Egy pillanatra eltakarta a világoskék autó a kisfiú elől a kastélyt, a kertet, sőt a tó panorámáját is. Aztán a füst oszladozni kezdett. Van még remény? Már nem bízott semmiben. Aztán egy feltámadó huncut szellő felkapta az utolsó szürke foszlányt is... És a kisfiú szeme előtt felragyogott a kastély teljes pompájában. Egy kismadár víg trillába kezdett, egy őzike tovasuhant a fák takarásába, kinyílt egy ablak a legmagasabb tornyon, és kinézett rajta a kis királylány, és a hatalmas és bölcs király. És mindketten mosolyogva integettek...

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat