Csendes tó

Egy - szilánkok

1863 körül Leuven közelében, zöld ligetben ovális kis tóban csöppen, csobban egy hajnali páracsepp a fáról. Követi ôt még egy, s milliónyi társ. Ki csak hallgatja, esônek is vélhetné.

A beömlô patak haragosan harsog a zsilip után, a híd alatt. Azzal fenyegeti az óvatlan arra járót, hogy elragadja örökre. Mély ez a víz, sötét, veszélyes, és mégis partja körbe-körbe két gyermeknek, két fiúnak ad majd otthont. Itt nônek fel, később egyikük innen röppen, riadt elkeseredéssel, el a világba, a még ködösebb Angliába. S onnan napfényt keresve a lelkébe, az Államokba. De még ne siessek ennyire. Egyelôre nézem anyánkat ahogy vajúdva-kínlódva, szinte sikolytalanul próbál életet adni két fiúgyermekének. Fájdalmában jobbra-balra veti hosszú barna hajú, szép hosszúkás fejét.

Ritmikusan fohászkodik fel az égre, enyhülésért. Gyönyörű tekintete ­­– mi megzabolázta vad, gôgös apánkat és régebben mind a környék ifjait ­­– most megtörten, könnyesen réved a fájdalmak rövidke szünetében. Itt a hajnal, a köd már felszállóban van. Tudom, tudjuk leendô testvéremmel, itt az idô, hogy megszülessünk. A következô fájdalomhullám lesz az, mi kivet minket a világba. A hidegbe, a vízesés távoli morajába, az ébredô madarak hajnali kakofóniájába. Szinte egyszerre sírunk fel öcsémmel. Felborítva mindenki életét, aki a közelünkbe merészkedik a következô években. Anyánk szaggatott zokogással nevetéssel nyugtázza jöttünket. Tudja, hogy néhány nap, és az újdonság élménye megfakul. És a sok gond között kevés örömmel nevelheti fel gyermekeit. Fáradt nyugalommal néz körül, de a bábán és rajtunk kívül senkit sem lát a szobában. Apánk nem jött el. Visszatartotta a gazdaság irányítása, vagy valamelyik falusi leány szerelmes öle.

Nagyapánk halála óta nem volt férfi a kastélyban. Így a gazdatiszt volt, aki átvette a gazdaság, a birtok, a "birodalom" irányítását. Később aztán anyánkét is. De mikor megtudta, hogy jövünk, nem az öröm és a büszkeség töltötte el. Azóta egyre kevesebbet lehetett a ház körül látni. Többnyire csak üzent, erre jár, arra jár. Sok a gond a falvakban, pusztul a vetés, megdöglött egy tehén. Ha bement a városba, hozott nekünk ruhának való kelmét, fajátékot (ezeknek az ajándékoknak valahogy megvesztegetés-ízük volt. Senki sem vette máshogy ôket), és onnan hozott nekünk holland nevelônôt is. Csinosat, mosolygósat, takarosat. (Rendre népviseletben járt, bár akkor azt hittük, ez a normális nála. Azóta sejtem, hogy kapocs volt neki az otthonával.) Anyánk szerint inkább magának hozta szórakozni, mintsem a gyerekeit gondozni. Mi szerettük. Sokat játszott velünk, a tóparton, a fûben rohangásztunk hármasban. Szerettem a fehér "fejfedôjét", olyan volt, mint egy kicsi vitorláshajó. Csak ez mindig felénk hajózott, legalábbis úgy láttuk, így hittük. A papucsa nemkülönben. Sosem értettem, hogyan tud járni benne. (Sosem csalt meg minket, amikor utoljára jöttem el otthonról, még ott élt, pedig már rég nem volt, akire vigyázott volna. Unokák akkor még nem voltak, hogy később lett-e velük dolga? Azt nem tudom.)

A tó partjára kis sötétbarna madárcsemeték jártak ki. Nem féltek tôlünk, pedig nagy visításokkal rontottunk rájuk.

Két kis veszedelem. Aztán vacsoráig ki sem eresztettük a kezünkbôl, nyúztuk, simogattuk ôket, és hangosan kacagtunk közben. Ezen a kis zöld folton rohangáltunk napestig. Senki sem szólt ránk, ha csuromvizesen mentünk be a vacsorához, vagy akár fülig sárosan. Hiába volt mindig minden ködös, párás, mi itt mindig jól éreztük magunkat.

Oda nézett a kastély piciny, fehérre meszelt belsô kápolnájának ablaka. Láttuk, ahogy anyánk kedves-szomorú arca ki-ki néz ránk az ablakán. (Ez most költôi túlzás. A kápolna ablaka a tóra nézett, ahol játszottunk, oda nem látott anyánk az ablakából.)

Emlékszem, hogy mennyire megdöbbentett amikor hazamentem londoni tanulmányaim közben apánk temetésére. Anyánk mindig szomorú arcát már az sem tudta felvidítani, hogy nincs több megalázás, nincs több elhanyagolás vagy pláne durva közönségesség. (Tényleg mindig szomorú volt. Néha-néha átsuhant egy mosoly az ajkán, a tekintetén. De végül is egy nagyon kedves, szeretni való nô volt. Ahogy a temetés után ültünk a hatalmas ebédlôasztalnál, nem a gyász volt, ami lenyomott, hanem az általános hangulat. Nem apánkat gyászoltuk, hanem egymást és az életünket. A szerelmem is olyan bánatos volt, mintha nem ifjú boldog asszony lenne, hanem ô özvegyült volna meg.)

Sokan kérdezték akkoriban, hogy miért hagytam el idejekorán a szülôi házat? És erre sosem válaszoltam. Nem akartam. Pedig nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá. És ez a Rá nem egy történet, hanem egy lány, akibôl később fivérem asszonya lett. Ketten szerettünk egy nôt. Milyen tipikus, elcsépelt történet. És mennyi fájdalom volt bennem, amikor elhatároztam, hogy lemondok róla. Mert láttam, hogy fáj neki is, hogy nem tud dönteni. A két tórész közötti széles ösvényen sétáltunk kettesben, mikor elmondtam neki, hogy elmegyek, és örökre. Rábízom a fivéremre. És remélem, hogy nagyon boldogok lesznek. Olyan határozottan és eltökélten mondtam mindezt, hogy az ajkaim pengevékonnyá szûkültek. Ô rám nézett, és könnyes szemekkel csak annyit mondott: ­­„Köszönöm!" ­­– és megfogta a kezem. (Ezen a széles ösvényen egy lovaskocsi két lóval úgy elfért, hogy a kétoldalt álló fasor még legalább fél-fél méterre volt a kerékagyaktól.)

Miért állít az élet minket ilyen helyzetek elé? A fivérem utóbb megírta, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozott akkoriban. Annyira reménytelennek, kilátástalannak érezte a dolgot. Nem látott megoldást. Ô nem tudott volna lemondani Róla.

Jól éreztem, hogy mennem kell. Hogy nekem kell felállnom, és nagyon messzire utaznom. Ahhoz, hogy a saját utamat kezdhessem járni, mindent el kellett veszítenem. Anyát, testvért, szerelmet, otthont. Azt hittem, belepusztulok.

Hajóval egészen Londonig menekültem. Emlékszem, végig az úton viharos volt a tenger. A szél úgy fújt, hogy a felcsapó vízcseppek fájdalmasan ütôdtek a bôrünknek. Sírt-rítt a hajó, az ég, a tenger, és az én lelkem is. Ezek az évek olyanok voltak, mintha mindig mindent az alacsonyan szálló felhôk takartak volna. Sokszor merült fel a kérdés bennem: hová tûnik a nap örökre, egy életre, vagy akár egy életbôl?

A temetésen láttam ôket utoljára. Néhány évig még váltottunk néhány levelet. Boldogok voltak, csak hiányoztam nekik.

Végül az Államokban telepedtem le, egy déli farmot és rajta egy kúriát megvásárolva. Gazdálkodtam, fôleg gabonát termesztettem, de voltak állataim is bôven.

Álmaim sokkal kevesebben.

Nehezen nôsültem meg. Ha valaki mindenét elveszíti ­­– mindegy, hogy önként, vagy elveszik ­­–, ...

A farm, a ház, a munka látástól vakulásig csak arra kellett, hogy ne csak mérföldekben, de lélekben is minél messzebb legyek a szülôi háztól. Minden kapcsolatot megszakítottam velük. Jobb volt ez így mindenkinek. Ôk is így gondolhatták. Nem erőltették a dolgot.

(Emlékszem, olyan volt a birtok, mint egy régi amerikai filmben. Ha innen néztük, mögöttünk az egyemeletes tornácos ház állt, jobbra előtte néhány fa ligetesen ültetve, szemben velünk a dombos legelô, a távolban középen egy hatalmas hársfa ­­– ez egy kicsi horpadásban álldogált. Amerre a szem ellát, csak a domborzat szabott gátat a tekintetnek. A karámok és az istállók kicsit messzebb a ház mögött álltak.)

Aztán 45 évesen bemutattak a szomszéd birtokos lányának. Valahogy nem akaródzott neki elköltözni vidékrôl, a farmerektôl meg idegenkedett. Így egyedül volt még, pedig már 28 éves volt. Aztán 3 hónap múlva a sors szeszélyébôl mégis egy "farmer" lett az ura.

Megszerettük egymást, bár inkább az esküvô után, mintsem előtte. Hamar áldott állapotba került. Hosszú évek óta először sütött ki a nap az életünkben. Végre úgy éreztük, hogy révbe értünk.

Ô lányt akart, én fiút. Kellett volna az örökös nagyon, hogy legyen aki a farmot továbbviszi. Lassan nem gyôztem már egyedül.

Aztán leánygyermek született, hosszas vajúdás és szenvedés után. És amint megérkezett, az anyja eltávozott.

Úgy éreztem, az élet mindenkit elvesz tôlem, akit valaha is szerettem. Ordítottam fájdalmamban.

Aztán lóra kaptam, és 3 hétig csak a farmot és a környezô vidéket jártam. Nem akartam a lányomat látni. Rettegtem tôle, hogy ha megszeretem, akkor ô is rövidesen eltávozik örökre.

Aztán megnyugodtam, a fájdalmamat elfedte a munka mindennapisága, és a föld szaga, illata. Ettől legalább senki sem tud megfosztani.

Szerettem a pusztai viharokat. Ilyenkor rendre kint álltam az esôben, és mélyen szívtam be az egyre vizesebb ázott föld mély, súlyos illatát.

Cora gyorsan cseperedett ­­– vagy az idô szárnyalt egyre gyorsabban? Szép sudár leány lett belőle. Fiú híján ôt neveltem a farm gondozására. Vásott kölyök volt! Később összes nôi bûbáját bevetve kezelte a dolgokat. De mindvégig tisztességesen, keményen ugyan, de igazságosan. A cselédség között olyan rendet tartott, ami becsületére válik egy felnôttnek is, hát még egy 10 éves gyermeknek.

Volt egy hatalmas hársfa a háztól alig 10 perces lovaglásra. (Érdekes, hogy a holland birtoktól nem messze is volt egy ilyen magányos fa, ami alatt állítólag anyánk nyugoszik már.)

Cora mondogatta sokat, hogy az az ô fája, és oda kell majd eltemetni a tövébe.

Tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva még a fehér ruháját is megmutatta erre a szomorú alkalomra. Mindig fehérben járt, nagyon szerette ezt a színt.

Ekkor még csak 6 éves volt. Még nem értette, hogy ezek a szavak nekem mennyi fájdalmat okoznak.

Aztán teltek az évek, a fa megmaradt, sôt egyre nagyobb lett. És sokat játszottunk, később pihentünk a tövében. Olyan volt, mintha a mi kicsi otthonunk lenne. A másik, a nagy, mindig túl üresnek tûnt. Anya és asszony nélkül.

Egyre többet járt be a városba. Engedtem, hisz jól bánt a fegyverrel, és határozott, talpraesett lány lévén jól meg tudta védeni magát.

Ekkoriban egyre többet járt ki a hársfához egyedül. Már nem hívott magával.

Mosolyogva gondoltam arra, hogy hamarosan megismerkedem a vejemmel, és reménykedtem benne, hogy készséggel átveszi a birtok irányítását, és végre gond nélkül elpihenhetek a hintaszékemben egy jó whiskey-t szopogatva.

Aztán egy nap ebéd előtt érkeztek. Ki tudja, miért, de a szakácsnô ünnepi fogásokat készített. Furcsállottam is, hogy nekem egyedül miért ez a nagy felhajtás. Aztán dél felé egy új fekete gépkocsi fordult a ház elé, nagy port verve. Mire némiképp elült a porzás, Cora ott állt kézen fogva egy magas kreolbőrű fiatalemberrel. Mindketten mosolyogtak. Hát én is nekifogtam a mosolygásnak. Bár látszott, ebbôl az úrból bizony nem lesz farmer, de annyira gyengéden bánt a kislányommal, látszott, nagyon szereti.

Aztán egy vöröslô alkonyon Cora nem jött haza. Emiatt nem aggódtam volna, de valahogy az ég alja, a színe olyan baljóslatú volt.

Egész éjszaka kint ültem a tornácon, és vártam rá.

Reggel elôször a postás jött, hozta a napi újságomat.

Ez kötött egyedül a külvilág történéseihez. Nem jártam a birtokon kívül már évek óta. Ha kellett valami, Corát vagy valamelyik cselédet küldtem érte.

A vezércikk már megint egy banda felszámolásáról szólt. Ezek a lövöldözések mindennaposak voltak errefelé. Aztán a rendôrség ígérgetésébôl ­­– hogy többé már nem üti fel a fejét a banditizmus ­­– semmi sem vált valóra. Lapoztam volna is át rajta, de a címlapon egy fénykép is volt, amin egy fekete kocsi látszott hátulról, bal ajtaja nyitva. S a kocsi mellett egy fehér öltönyös férfi feküdt, kezében pisztoly, s a mellkasára borulva egy fehér ruhás lány. Csak hátulról látszott, de mintha Cora lenne, az én Corám!

Elöntött a rettegés, a szorongás. A remény, hogy nem ô az, annyira halvány volt, hisz a kocsi, és a férfi is olyannyira ismerôsnek tûntek.

Néhány óra múlva a rendôrség is megérkezett. Elmondták, hogy a banda felszámolása közben a lányom is meghalt. A bandavezér mennyasszonya volt. És egy akcióban együtt vettek részt. Amikor is a rend ôrei rajtuk ütöttek, és a lövöldözés mindkettôjük halálához vezetett.

(Értettem én ôt. Amilyen volt, biztosan élvezte az izgalmat, a veszélyt, a nyüzsgést, az autózást. És szerette azt a férfit, olyanannyira, hogy bárhova követte volna.)

Kiadták a testüket. A temetésre csak a pap jött el. A hársfa alá temettem ôket. Corára hosszú fehér ruhát adattam.

Ott a hársfa alatt elsírtam az összes könnyemet, ami még hátravolt, bennem volt, amlyek száma az életem múlását is mérte.

Ez az életem addig tartott, amíg volt hozzá könnyem.

Lassan mentem haza. Már sem érzések, sem gondolatok nem voltak bennem. 65 évesen végigéltem mindent, amit lehetett. Csöppnyi boldogságokat, sok-sok veszteséget. Fehér szakállam jól illusztrálta életem. Végére ért minden, hisz nem volt már tovább. Már nem pöröltem Istennel. Elfogadtam az ítéletet.

Minden cselédet elküldtem. Menjenek isten hírével. Itt már nincs mit végezniük.

Alkonyatkor az utolsó is fogta batyuját.

Amikor már mindenki elég messzire jutott, és a nap végsô lehanyatlásában elnyugodott, fogtam egy fákját, meggyújtottam, és azzal jártam végig a házat. Minden zegét-zugát megnéztem, és amikor elhagytam egy helyiséget, visszafordulva meggyújtottam azt. Alapos munkát végeztem, amilyet az életemben is mindvégig. Amikor a bejárathoz értem, megtorpantam. Az éjszaka és a tûz fényének határán egy fehér ruhás, sudár nő állt.

A ház hosszú órákig égett. Nem ment senki oltani, menteni az élôket. Nem voltak élôk, nem volt ott senki, csak Isten.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat