Csendes tó

Szilánkocskák

Egész történetem ott kezdődött, hogy egy asszony felsikoltott fájdalmában.

Aztán felsírtam, fájdalmamban.

Sikoly, sírás, nyöszörgés, fájdalom, kimerültség.

Azt hittem, az egész élet csak ebből áll. Nagyon kiábrándító volt.

1962-ben eldobtam egy lapos kavicsot a tóparton. S még mindig pattog a víz színén.

_______________________* _______________________

Hegyek között üldögél egy sziklán egy szerzetes. Eredetileg egy japán hegy japán tájával körülvéve üldögélt egy zen szerzetes. Félig lehunyt szemével a csendet látta, és minden porcikájával a csendet érezte. Ilyen a tökéletes egyszerûség a tökéletes csendkeresés, a tökéletes élet.

De aztán rájöttem, hogy ott a cseresznyefa virágai alatt ücsörögve, vagy az Alpok egyik fenyõerdõs kiszögellésénél téve ugyanezt, mindkét forma egyformán tökéletes, ha a szándék tökéletes, ha a lélek tökéletes.

A ferences szerzetes és a sintoista szerzetes között alig van halovány különbség.

Mindkettõ ugyanazt a Csendet keresi. S ki találja meg elõbb, oly mindegy. A világok, terek és idõk rétegzõdésében valahol mindannyian rálelünk erre a Csendre a hozzá tartozó cseresznyefavirág szirmával. Tehát ül a szerzetes a sziklán, félig hunyt tekintettel szemlélve a Csendet. Lelke elnyugodott, semmi nem emészti, semmi gond, baj, fájdalom meg nem érinti. Elmerül a csendben, a tóban, melynek rezzenéstelen tükre a világot ugyan visszatükrözi, de magában már önmaga a letisztult lélek. Egy csodálatosan csiszolt velencei tükör. Bárki belenéz, meglát benne valakit, akirõl tudja vagy elhiszi, hogy önmaga, látja vagy hiszi, hogy az azzal a képpel történõ dolgok vele, a világában, a világával történnek. S közben a tükör ebbõl semmit sem érzékel. Õ a megtestesült tisztaság. Csend. Tükör. Tó. Csendes víztükör. Nincs rajta fodor, hisz a viharok csak a tükrözõdésében zajlanak. A háborúk csak a dimenziótlan dimenziókban dúlják fel a halandó tükörképek életét.

Ha valamelyik halandó fel nézne, fel merne nézni, meglátná a félig lehunyt szemeket, s ezekben a szemekben meglátná a tökéletes lelket, a tökéletes békét, a Csendet.

De nagyon kevesen néznek fel. Talán egy sintoista szerzetes Japánban, vagy egy ferences rendi szerzetes az Alpokban.

Ezek a szerzetestekintetek már mindent látnak ­­– a ritkán felpillantó tekinteteket, és a mindent tükröző csendet.

A szerzetes lélegzete egyenletes, nagyon ritka. Szinte nincs is benne a test mozgása, csak az önkéntelen áramlás. Ez elég ahhoz, hogy a fizikai test életben maradjon, de nem elég ahhoz, hogy a szemlélõdést megzavarja. Az egész teremtmény csak egy fodor a dimenzió tengerén, át- meg áthatva sok-sok dimenziót és teret a különbözõ rezgéseivel.

Aztán feltámad, a szél és a cseresznyefa milliónyi virága milliónyi szirmát széthinti. És egy, egyetlenegy a szerzetes szemhéjára libben. Ott egy pillanatra megpihen, majd lassan továbbcsúszik, és megül a szerzetes tenyerében. Egy érintés. Egy leheletfinom érintés, a Csend ujjanyoma. Mint egy játékos kis bökés. De erre az érintésre szilánkokra robban a Csend. S megszületik egy ember.

_______________________* _______________________

Számomra az út járása, a szemlélődés, a bölcsülés egy szerzetes alakjához kötődik. Ez amolyan életérzés, egy életforma habitusa. A megérkezés is egy ilyen érzés.

Ez nem jelenti azt, hogy amíg járom az utam, ne szeretném az életet.

Szeretem a nevetős nyugalmat, a szerelmes gyöngédséget, a másik tekintetét.

Olyan az életem, mint egy lehulló dió koppanása, gurulása. A lentben nyugszik a Csend. A fentben nyugszik a Csend. A kettő között zajong az élet.

_______________________* _______________________

A hegy felett egy sólyom sikolt. Senki sem tudja, miért kiált oly keservesen. hisz ez a hang elriasztja a zsákmányt. Esélyt adva minden apróvadnak, hogy meneküljön, hogy elbújjon. Mily nemes gesztus ez egy királyi madártól!

Itt vagyok! ­­– kiáltja. Büszkén szól, kegyesen. Kegyelmet ad, kegyesen. De hangjában ott a fájdalom, ha mindenki elbújik, akkor éhen halnak a fiókái.

A szerzetes felnéz a madárra. Figyeli röptét. Emlékszik, hogy a madarak röptében az ember jeleket kap, és ha érti, akkor tudni fogja, hogy merre kell mennie. Nézi, hogy megtudja az ég akaratát, hogy meglelje a lefelé vezetõ ösvényt.

_______________________* _______________________

Uram! Hogyan imádkozhatok hozzád?

_______________________* _______________________

A szerzetesnek kinyílik a szeme, a szerzetesnek becsukódik a szeme. Az örökkévalóságon át tart ez a pillanat. Be és ki. Mint a lélegzet.

S kinyílik a Szív:

"Hódolat a Mindentudónak!

...: "Öt szkandha van, melyek természetüknél fogva üresek. A forma üresség, az üresség valójában forma. Az üresség nem különbözik a formától, a forma nem különbözik az ürességtől. Ami forma, az egyben üresség, ami üresség, az egyben forma. Így az érzékelés, név, fogalom és tudás szintén üresség. Ezért, ó, Sáriputra, minden dolog (dharma) üresség jellegű, nem keletkeznek és nem szűnnek meg, nem szennyezettek és nem makulátlanok, nem tökéletlenek és nem tökéletesek. Ezért, ó, Sáriputra, itt, ebben az ürességben nincs forma, sem név, sem fogalom, sem tudatosság. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és tudat. Nincsenek formák, hangok, illatok, ízek, tapinthatók és tudattárgyak. Nincs szem, s így tovább, egészen addig, hogy: nincs tudat(osság elem), nincsenek tárgyak, nincs elmebeli ismeret. Nincs tudás, nincs tudatlanság, nem létezik a tudatlanság eltörlése, egészen addig, hogy: nincs romlás és nincs halál; nem létezik a romlás és halál eltörlése; nem létezik a Négy Igazság, vagyis a szenvedés, a szenvedés eredete, a szenvedés megszüntetése, és a hozzá vezető út. Nincs tudás, nem létezik a nirvána elérése, sem a nirvána el-nem-érése. Ezért, ó, Sáriputra, mivel nem létezik a nirvána elérése, a személy, aki eljutott a bódhiszattvák Pradzsnyápáramitájához, a gondolatok eltakaró hatása nélkül időzik, és e hatás megszűntével sem kezd remegni, mert legyőzött minden félnivalót, s végül eléri a nirvánát.

...."

(forrás: Terebess)

_______________________* _______________________

Milyen érdekes (nekem), ha az ember elkezd gondolkozni a csenden,
hirtelen rengeteg dolog jut eszébe.
Például mikor fested legújabb képed, és megállok a kép elõtt,
egy pillanatra ott a csend. Rövid idõre, de mindent eltölt. Csak a látvány van (nem a nézés) és a csend, amiben megülnek a színek.

_______________________* _______________________

Sokan keresik a csendet. Van, aki a belsejében üvöltõ fájdalmat találja, van, aki egy szép történetet a kagylóról.

_______________________* _______________________

Gömbölyûeket álmodok mostanában. Sok-sok csontfehér gömböt, ahogy körülöttem lebegnek. Bársonyos az érintésük, meleg, mintha élnének. A különbség köztük és köztem, hogy én vagyok, aki megfigyelem ôket. Otthon vagyok! Körülvesz, átjár, megvéd, beburkol.

_______________________* _______________________

Ahogy kézenfogva megyünk reggelenként a Múzeumkertben, megérint valami határtalan, valami csöndes bájos arc, ahogy fölénk hajol. A madarak érzik ezt. Mikor arra járunk, hangosabban énekelnek.
_______________________* _______________________

A csend tava az emberek elsírt és el nem sírt könnyeibõl telt meg.
_______________________* _______________________

A zenén át is hallom, ahogy egy botot húzok egy tó kavicsos partján,
meg-meg pattanva a csiszolt köveken.
Sssssrrrrrrsssssrrrrrrr! Kopp. Sssssrrrrrrsssssrrrrrrr! Kopp.
S a kopp után ott a csend. Hallgasd! Kopp.

_______________________* _______________________

Sziklának ütközött a száguldó hegyipatak. Csattant, fröccsent, millió szilánkra robbant, mint a csend. Cseppjei közt a csend felismerhetetlenné vált.

Ma volt a válóperem záróaktusa.

Undok, fröcsögés, megvető hátmutogatás jellemezte. Édes-mázos sajnálkozás, a bíró szkeptikus hitetlensége.

Az én értetlen-mindent értő vállvonásom. Már nem akarom megmagyarázni, már nem akarom megváltását, s bűnhődését sem kívánom. A szilánkok halk csilingeléssel hulltak a tárgyalóterem padlatára.

Kint tavaszi hőség várt. S múltasszony eltűnt a piac forgatagában.

Még felköhögtem, rosszízű elégedetlenségemet, soha el nem mondott szemrehányásaimat, de ezek csillapodtán jött a csend, halk járású békéjével. Álmom szilíciumtükrök tisztításával telt. Nem akartam letörölni róluk a szivárványt, csak ifjúi emlékeimet vágytam látni. A Kutatóba volt belőlük számtalan sok. Szerettem mind. Egyenként hajszálvékony lapocskájukban meggyönyörködtem különb s különb szivárványukat.

_______________________* _______________________

Kicsim, azt mesélted, hogy a magzat hogyan helyezkedik el a mamában. Én végig vigyázz(v/b)a álltam.

_______________________* _______________________

Ülök a galaxisunk középpontjától néhány fényévnyire egy kisbolygón. Hallgatom a csöndet, nézem a fényáradatot. Itt közel van Isten. Itt nem zavar senki sem.

Lelkem emlékezetéből halk morajjal szállnak életeim szavai, tanulságai, érzelmei, érzései. Olyan a zsongás, mint színielőadás előtt és mögött közvetlenül a nézőtér. Ahogy elcsitul éppen a közönség, s majd ahogy zsibongani készül. Könnyedén, mint egy pillangó röpte. De számtalan, mint a rodoszi pillangók.

_______________________* _______________________

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat