Csendes tó

Szilánkok – hat

Egy régi lakótelep partjáról indultam. Emlékszem, néhány évtizede a helyén még üvegházak álltak, bennük sok-sok rózsatővel, másokban pedig szegfűvel. Hajnalonta, amikor még a pára hűvös pamacsokban ülte meg a földeket, és a nap is csak épphogy előbukkant a távoli dombok mögül, a szellőztetett üvegházak felől illatlabdák gurultak az alvók orrát csiklandozni. Ilyenkor kezdtek rá a rigók is a reggeli triádáikra. Összefogott ég és föld, hogy vidámmá tegyék a létezők aznapját. És ez legalább ébredés szintjén sikerült is. S később is csak az emberek tudták a saját mindennapjaikat tönkretenni idegeskedéssel, elégedetlenséggel, szeretetlenséggel. Hisz rozsdafarkú vagy vörösbegy min is izgatta volna magát? Volt eleség bőven, lehetett csirregni-csattogni, pittyegni, lehetett örülni a napfénynek, az életnek.

Hát igen, akkoriban még fiatalok voltunk. A barátok közül már néhányan elmentek az angyalok szárnyán a fénybe.

Akkoriban így hajnaltájt, meztéláb csoszogtunk a fűben összegyűjtve mind a harmatot, bágyadt szöcskéket felriasztgatva. Imádtuk, hogy a füvek, bokrok levelei összeharmatoznak minket, s dideregve, nevetgélve várni kell, hogy a nap kellően átmelegítsen, és megszárítson minket.

Ha felmásztunk a hegyoldalba, a tisztáson apró gombát találtunk, halványat, barnát. Kiváló tojásrántotta készült belőlük reggelire. A tojás onnan lett, hogy valami megfoghatatlan okból a szomszéd néniék tyúkjai kijártak a rétre tojni a tojásaikat. Talán így akarták megvédeni az elfogyasztástól a leendő csemetéiket. Akkoriban még a gyűjtögető életmódú „ősállapotban” leledztünk. Nem érdekelt, hogy mit hisznek a tyúkok. Mi minden reggel összegyűjtöttünk 8-10 tojást, és a hajnalban szedett gombára öntöttük. Hatalmas szelet „parasztkenyeret” szelve mellé.

Mindent, mit a természet adott, ajándéknak éltünk meg. És úgy is örültünk nekik. Magok, búzakalász, tojás, bogyók, gyökerek, gombák, rügyek, levelek. Számunkra mind csoda volt, és mind ehető ajándék.

Hmm. Boldog békeidők!

S ma reggel visszatértem ide, hogy egy drótszamár hátán hazalovagoljak.

A Duna hosszú szalaggal határolja utam, kékesen meg-megcsillanva, távolabb meg fodrozódva. Víz angyala uszálya határt szab nyugtalan iramodásomnak, s néha arcát, mosolyát látni vélem. Az út két oldalán még fasor határolja tekintetem. Mennyi korlát, s minő szabadság mégis! Rövid iramodásokkal szakaszokra tördelem az utat, s minden megtorpanásnál kitárul a táj, víz, föld, levegő, napsugár. Mindez betölti az összes érzékszervemet. Erőt gyűjtök a végső nagy rugaszkodáshoz, hisz kell az erő. Suhannak mellettem a bokrok, versenyt „repülök” a madarakkal. Élvezik ők is ezt a mérkőzést. Győztes, vesztes nincs, csak fel-felcsapó nevetés, trilla.

Angyalok játszanak körülöttem, játszanak velem, játszanak a madarakkal, játszanak kósza kutyákkal. Játszom mint gyermek, játszom, csak az üvegházak hiányoznak már. Helyüket felszántották, parlagon áll évek óta. Így ránézésre... „Elköltöztek innen a tündérek és a manók!” Haldoklik a vidék! Pedig mennyi mesét töltöttünk beléje. Meséltünk a tündéreknek, kik ott hintáztak a fűszál hegyén, meséltünk a manóknak, kik a buckák között szorgoskodtak, s ránk mordultak, ha ráléptünk egy elhagyott csigaházra. „Vigyázz jobban, kölyök! Kürt lett volna belőle!”

És mesélt nekünk minden, ami körülöttünk élt és mozgott. Feküdtünk a térdig érő fűben, rágcsáltuk édes nedvű tövét, s hallgattuk a zajokat, zenéket, neszeket, suttogásokat. A tündérek suttogva mondták meséjüket, nagyon kellett figyelnünk rájuk.

Valami nagyon megváltozhatott bennem, vagy a világ változott akkorát? Amikor még az üvegházak uralták ezt a vidéket, a pillangók minden teketória nélkül rászálltak az ujjunk hegyére, a vállunkra, a fejünk búbjára. Most nézem, ahogy röpködnek, járják vidám naptáncukat, de engem elkerülnek, pedig mozdulatlanul állok. Nézem, ahogy egy sötétkék ruhás kislány hajtja, űzi őket. Leguggol minden megpihenő pillangó mellé, nyújtja kicsi kezét feléjük, de ők közömbösen tovalibbennek, ahogy jön a szellő.

Iramodom tovább. Meg-megállva. Nézem a szilánkokat, nézem köztük a Csend apró megnyilvánulásait. Tükrök, vízcseppek, üvegcserepek, angyalok lehelete, csillanás egy hajfürtjükön, vibrálása egy apró szivárványnak. Dongó zümmög a kerék előtt, felvezet egy kicsi dombra. Domborulata ki sem látszik igazán a környezetéből, de onnan nézem a vizet, a hömpölygő folyamot. Egy pillanatra minden elnémul, minden elsötétül, csak a vízfolyam közepén csillog egy napsütötte fodor. Megbabonáz, elvarázsol, felkap és elröpít, szárnyaim hirtelen láthatóvá válnak. Kékes fényben játszanak a tollak, szikrázik minden körülöttem, s úszom a fényben, pörgök, forgok. Magával ragad az örvény, de ez az örvény felfelé ránt, visz, ölel, melenget. Beleszédülök ebbe a forgatagba. De hirtelen valami visszaránt a folyópartra. Fáj, őrülten fáj ez az elszakadás, honvágy gyötör.

Valahogy érzem a világ fájdalmát, de talán ez az enyém?

Nem tudom eldönteni, hogy a megélt múlt gyerekkorom honvágya ez, vagy valami sokkal kozmikusabb világ felé, hazafelé vágyakozás.

Ülök a parton, a gyér kókadt fűben. Szabadjára engedem az érzéseim, nagyokat sóhajtok, hogy az érzések szorításabroncsai lepattanjanak mellkasomról.

Ülök a Duna-parton, a gyér kókadt fűben, és ikonokat festek. Na, nem igazikat, de valódikat. Festem őket a saját életem képeiből, festem a természet színeivel. Festem bükkre, néha fenyőre, néha bizony PVC-re. Mikor mi kerül a szemem elé.

Gyönyörű képek lesznek belőlük. Élettel telik, szomorúak, vidámak, tragikusak, megüdvözültek. Halok meg rajtuk újra és újra, és megszületek rajtuk újra és újra. Nincs vége ennek sosem, csak a végső és utolsó halál, de mint tudjuk, ez sem a végső, csak annak látszik. Így aztán festem a képeimet újra és újra, a világ végezetéig. Talán csak a színek lesznek egyre finomabbak, egyre lágyabbak. Újra és újra, a Mindörökké.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat