Csendes tó

1. Mit jelent nekem az, hogy tudatosulás?

A fenti kérdést Miria tette fel nekem a minap. Tud néha ilyen bonyolultat kérdezni. :-) Én szeretem ezért (is)!

Az életünket többféleképpen élhetjük.

Lehet úgy, hogy egyszerűen csak éljük a mindennapjainkat, dolgozunk, szórakozunk, nyaralunk, gyereket nevelünk, rokonokat látogatunk.
Ezt az életet nem bíráljuk, nem gondolkodunk rajta, hogy jól csináljuk-e vagy sem. Elvagyunk benne, és ez kevésbé, vagy jobban kielégíti igényeinket. Nem problémázunk a miérteken és a hogyanokon. Persze panaszkodunk ezerrel, szidunk, morgunk sokszor, majdnem azt mondtam, folyamatosan. De az ilyetén való elégedetlenkedésben nincs a változtatás vágya vagy akár kényszere. Mondjuk, hogy mit, hogyan tennénk másképpen, de valójában ezek a vágyak az elérhetetlen álmok kategoriájába sorolhatók. „Jó ez így! Legalább biztos, biztonságos. Minek olyanra vágyni, ami tele van bizonytalansággal, spontaneitással stb.” Ha elengedjük az egyetlen hajszálat, amibe egész felnőttéletünkben kapaszkodunk, fogalmunk sincs, hogy felemelkedünk vagy leesünk. Így aztán kapaszkodunk és kapaszkodunk, még akkor is, ha már a lábunkat a fejünk fölé fújja a változatosság szele. Igyekszünk nem túl sokat gondolkodni, mert a gondolkodás eredménye újra csak az lenne, hogy azt érezzük, hogy nem jó, ahogy van, és változtatni kéne. És a változást nem akarjuk, mert bizonytalan, max. a változatosságot, mert az szórakoztató. De ez utóbbiból is csak módjával csemegézünk. Legtöbben úgy gondolják, hogy csak úgy lehet változtatni, ha mindent felborítunk. Pedig hát a változás először a fejben kell, hogy elinduljon, vagy kicsit még előbb. A „szívünkben” vágy formájában. Igen. Aztán a fejben, majd a cselekedeteinkben. És valóban számtalan esetben végül minden borul. De nem feltétlenül. Ha a család is (férj, feleség, gyerekek) elkezd velünk együtt gondolkodni, kérdéseket feltenni, változni, akkor akár együtt is maradhat, és boldog hosszú közös életet is élhetnek. A borulást elsősorban az váltja ki, hogy mondjuk a feleség elkezd változni, a férj meg azt mondja, hogy ezek hülyeségek, ő ebben nem hisz, meg amúgy is, csináljon mindenki, amit akar. Neki dolgozni kell, mert el kell tartani a családot! Aztán ha a másik mondjuk elkezd tanfolyamra járni, akkor jön a féltékenység, a veszekedések, a vádaskodások, szemrehányások, és többnyire a vége az, hogy elválnak útjaik, ki-ki a másikat hibáztatva vagy a tanfolyamot, vagy másokat, akik "hülye gondolatokkal tömték tele" a másik fejét. Az első komoly jele annak, hogy baj van a kapcsolatban, amikor a nem változó azt mondja: „De én csak vissza akarom kapni a régi drága kis feleségemet!” Na ez jelzi, hogy a két ember életútja gyökeresen kettévált. És hát milyen is a régi drága kis feleség, vagy férj? Érdemes ezt mindenkinek végiggondolni, és a kapott ereményt kielemezni. Sajnos a Régi drága jelző azt jelenti, hogy: „Aki azt csinálja, amit én mondok.”
Tehát a borulás abból fakad, hogy az egyik lelép a jól kitervelt ösvényről, és elkezdi járni a maga útját. Míg a másik marad a sajátján, és ehhez csökönyösen ragaszkodik. Valójában egy ilyen állapot eléréséhez nem kell, hogy az ember ezós tanfolyamokra kezdjen járni. Elég, ha csak úgy dönt, hogy nem akarja az egész életét egyhangúan leélni, vagy nem akar egy olyan életformában maradni, amiben alapvetően nagyon rosszul érzi magát, sőt/vagy ha nem akar egy olyan kapcsolatban élni, ahol a másik elnyomja, megalázza vagy bántalmazza. Nem akar kényszerpályán maradni, hanem a saját álmait akarja megvalósítani, amibe belefér a család, ha az a család is hasonlóan gondolkozik.

Aztán lehet ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy valahol mélyen bennünk mégis él vala(k)mi, és ezt érezzük. S bár nem foglalkozunk különösebben vele, mégis szellemünk, gondolataink, érzéseink fejlődnek, és időskorunkra bölcsek leszünk. Olyanok, akiket a fiatalok is szívesen hallgatnak, és hallgatnak a tanácsainkra. Ezt a típust inkább olyanok között leljük fel, akik a földhöz közel élnek, a földdel dolgoznak. De én találkoztam ilyen idős fizikussal is. Lehet, hogy csak túl sok emberrel találkozom, de azt látom, hogy valahogy a városi életben arányosan kevés a bölcsülni vágyó ember. Vagy van sok? Csak ők már keveset beszélnek, igaz sokat mondanak? Persze ez elég látens formája a tudatosulásnak, de hát aki tudatosul, ritkán kiabálja ki azt. Igaz, a gondolkodás, a meditáció, a lelki változások csöndes foglalatosságok. :-)

Az idősebb generáció bölcs tagjai semmiféle tudatosodási folyamatot nem vállaltak fel, egyszerűen csak a történéseket átgondolták, megjegyezték, és nem futottak újra és újra a falnak. Hisz egyszer már megtanulták, milyen kemény az. Mert hát a tudatosulás egyik fontos ismérve, hogy felismerünk vagy megszenvedünk egy folyamatot, megtanuljuk belőle, amit meg kellett tanulnunk, és legközelebb ha hasonlóba botlunk, már tudjuk, hogy hogyan kell viselkednünk, gondolkodnunk, beszélnünk. Tehát ahogy mondják is: ez egy tanulási folyamat. Persze kérdés, hányszor kell újraismételnünk a leckét. Akkor tudatosult(unk), ha már nem kell ismételnünk azt.
Mondják is, de a tapasztalatom is, az, hogy ha valamit egyszer már megtanultunk, tehát átéreztük, megértettük, felismertük, akkor többet nem jön szembe velünk, többet nem kell szembemenni vele. Legfeljebb látunk egy ilyen szitut, és mosolyogva konstatáljuk, hogy „igen, ezt már tudom!”. Ilyenkor van az, hogy már elmondhatjuk a másik szenvedőnek – és hitelesek lesznek szavaink –, hogy mi hogyan oldottuk meg, hogyan ismertük fel ezt a leckét. Ezzel esélyt adva a másiknak, hogy neki ne legyen olyan hosszú a tanulási folyamat. A tudatosulásnak az az érdekessége, hogy gyakorlatilag egyszer sem kell a falnak rohannunk. Elég ha a felismerés, a tudatosítás, a megélés lelkileg és „rutin” szinten ott van bennünk. Mindenkinek vannak ilyen megélései. De ezekkel sosem konfrontálódott. Azért, mert bennük van – ahogy mondják –, zsigerben.

Aztán lehet tudatosan tudatosulni is. Lehet "születési rendellenesség" az igény, hogy másképpen éljük az életünket, másképpen szemléljük, éljük meg a világunkat. És persze a többségnél ez egy egyszeri bekattanás után indul meg. Amit valami élettrauma vált ki. Például súlyos betegség, nagy családi tragédia stb. Kevésbé ösztönösen, sok tanulással, és sok félrecsúszással kezdődik. Hisz ez utóbbinak mindent meg kell tanulnia, és a tanultakat meg is kell értenie. És mire megérti, hogy aztán meg is élhesse, sok-sok félrecsúszást, félreértelmezést kell megtapasztalnia, illetve követ el. Persze mint fentebb írtam, megy ez könnyebben is.

Mi is az a tudatosulás?
Nehezen tudom megfogalmazni a vele kapcsolatos érzéseimet. Talán az, hogy úgy éljük a mindennapjainkat (ünnepeinket), hogy törekszünk az önismeretre. Ezenbelül is arra, hogy tudjuk, érezzük, hogy milyen erkölcsi normákat, milyen irányelveket, milyen hitvallást érzünk igazán a magunkénak, és e szerint éljünk. Persze sokan ezeket könyvekből tanulgatják, és mint ilyen írott alapelvek, hát nehezen követhetők, mert nem feltétlenül egyezik a habitusunkkal. Persze az írott irányelvekkel semmi baj sincs (többnyire), jó is, ha el tudunk odáig jutni, hogy azok szerint éljünk. Csak hát mire magunkévá tesszük... Több dührohamot, végső elkeseredést, csüggedést, kudarcot, betegséget élünk meg, mintha önmagunk mélyéből hoztuk volna fel, és aszerint élnénk. Végül is azt gondolom, hogy a tudatosuláshoz minden információ ott van bennünk, csak elő kell hozni. És sokszor ez nem is lenne olyan nehéz. Csak hagynunk kell kiáramolni, és örömmel megélni. Sajnos sokan, nagyon sokan elnyomják magukban, mert attól tartanak, mit fog szólni a környezetük a változásaikhoz. Maszkokkal élünk, és ezeket a maszkokat ugye azért gyártottuk, hogy így-úgy, de megfeleljünk a család, a barátok, a társadalom elvárásainak. De ha tudatosulni akarunk, akkor az egyik legfontosabb pont kell legyen az életünkben, hogy gyújtunk egy nagy tüzet, és míg gyönyörködünk a lángjában, szedjük le magunkról a maszkokat, és dobáljuk bele a tűzbe. A tudatosulás az, hogy őszintén, nyíltan megmutatjuk magunkat, és ezt vállaljuk mindenki előtt, és főleg magunk előtt, s mindezt felvértezve persze a saját pozitív normatívánkkal.
Tehát    önismeret.
        a megfelelési kényszer/vágy elhagyása
        a félelmeink felismerése és elhagyása
        a saját értékeink helyén való kezelése, tehát nem lenyomni magunkat
... valamit lehet, hogy kihagytam.
"Azt gondolom, hogy ha egy időre bezárkózunk egy szobába, levetkőzünk "meztelenre" önmagunk előtt, mindent leteszünk, megsemmisítünk. Tiszta lapot nyitva az életünkben, akkor, amikor kijövünk a szobából, a világ azt látja, hogy itt jön egy ember, aki így és így néz ki, így és így viselkedik, akkor ilyennek fognak elfogadni. Nem akarnak megváltoztatni. Mert nem ismernek belőlünk mást, csak amit mi mutatunk. És mi magunkat mutatjuk, őszintén."
Persze akik régről ismernek, hőbörögni fognak, hogy ők a régi énünket akarják, de ők meg vagy megszoknak, vagy megszöknek. Gyanítom, aki megszokja, az jó, aki meg megszökik, azért meg nem kár.

Azt hiszem, a legtöbb problémát a megfelelési kényszer okozza. Ez gátolja a pillangót, hogy kinyíljon a világra, hogy szárnyait kitárja, és boldog Naptáncba kezdjen. Ez okoz félelmet, rettegést, betegséget, ez generálja a szerepjátékokat, a tudat elnyomását stb., stb.
Sokáig azt hittem, hogy szerethetővé kell válnom ahhoz, hogy elfogadjanak az emberek. Most már sejtem, hogy szerethető vagyok, és nem KELL azzá válnom, és az emberek így fogadnak el.
(zárójelben jegyzem meg, hogy ez utóbbit még inkább csak tudom, és még sokszor esem abba hibába, hogy nem élem meg.)

Nem is tudom, valahogy azt érzem, hogy a tudatosulás valójában egy nagyon egyszerű dolog.
Itt van bennem, és egy pöccintéssel napvilágra hozható minden, ami ahhoz kell, hogy olyanná váljak, mint amilyen a fejemben vagyok. :-)

Miria nyaggat a kérdéseivel. A végén Felemelkedés tanfolyam lesz belőle. :-)

2. A következő kérdése: "Mi a saját technikám?" (a tudatosulásra)

Már megint egy izgalmas és nehéz kérdés.

A technikám többrétegű. Az egyik az ösztönösség. Általában (ha nem vagyok túl fáradt, vagy frusztrált:-)) ráérzek az adott helyzetekre, és elkezdem elemezni. Megvizsgálom kívül-belül. Mi a látszat, és mi lehet a valóságtartalma. Ezt fontos megvizsgálni és megérteni, illetve felismerni.
Persze mindent és mindenkit az ideális önképemhez hasonlítok, és az eltéréseket elemzem. Nem ítélkezem. Sőt általában az ellenem elkövetett "gonosztetteket" is megpróbálom más szemszögből is megvizsgálni, keresve az okokat, a motivációkat. Talán az elfuserált 20 éves házasságom is többek között ezért tartott olyan sokáig. Pedig egy "zen szerzetes" egy év után letudta volna. Nos, Mérleg lévén ez is beletartozott butaságom történetébe, és persze az, hogy mindig mentségeket kerestem a másik tetteire. Ami persze hiba. Mert nem mentségeket kell keresni, hanem az igazi okot megtalálni, és annak fényében cselekedni a továbbiakban.
Tehát az első technikám lényegében az, hogy semmit és senkit sem tekintek alapvetően rossznak. A dolgok annyira sokrétűek. Hogyan jelenthetnék ki bármiről egyértelműen, hogy ez rossz. (Legyen az ember, vagy történés.) Még egy infarktus is jó arra, hogy az ember felriadjon révületéből, és újraértékelje az addigi életét.

Én az önismerethez egy elég rögös utat választottam. Valamiért "szerettem, ha ráz az út", és többször érkezem orcára, mint talpra. :-( Felnövekedvén kezdtem ráérezni, hogy ahogy megnyilvánulok a külvilágban, az nem jó. Azért nem jó, mert kifejezetten sz_rul éreztem magam a bőrömben. Tele voltam szorongással, kisebbrendűség érzésével, nem tudtam felszabadultan játszani, jólérezni magam. Nyomasztott a tekintélyelvűség, az, hogy küzdött bennem a lázadás és a megfelelni akarás. Gyanítom, hogy a lázadás azért volt bennem, illetve azért is nyilvánítottam ki oly sokszor, mert meg akart nyilvánulni az igazi énem. Így aztán tudatosan kezdtem magam kényszeríteni, először csak hogy be merjek menni egyedül a közértbe vásárolni, vagy odamenni valakihez, és megkérdezni tőle valamit, pl. egy útirányt. Gyakorlatilag a tizenéves koromig kialakult önmagamat próbáltam újra és újra leküzdeni, magamon túllépni. Nehéz ipar volt, illetve a mai napig lépkedek ezen az ösvényen. Talán most már könnyebben.
Tehát technika még: "Ismerd fel, milyen vagy magad belül, milyen az az ideális én, amiben biztos, hogy jól érzed magad. És lépj túl a megnyilvánult éneden. Küzdd le a magad teremtette határokat!" Na ezt tök könnyű mondani! :-)
Persze lehetne hosszan boncolgatni, hogy a határokat mennyire nem mi fektettük le, hanem a szülők, tanárok stb. De ezen mindenki töprengjen el maga. :-)

A másik technika: sokat olvastam "ilyen" típusú könyveket, és ezeket megvizsgáltam, hogy mennyire vonatkoztathatók rám. Meg természetesen tanfolyamokra jártam. Itt a megkülönböztetés képessége fontos. Nem árt, ha az embernek van valamekkora önismerete, hogy legyen mihez viszonyítania. Nem kell mindent elfogadni, mindent megvalósítani, ami a könyvekben van, vagy a tanfolyamokon mondanak. Azért sem, mert azt a könyvet valaki megírta, a tanfolyamot valaki kitalálta. És mindkettő önmagukról szól. A saját útkeresésükről, és nem a tiedről és nem az enyémről! De ez vonatkozik mindenre. Akár egy baráti beszélgetésre is. Tehát minden csak támpont, egy útjelző karó, amit kikerülhetsz, vagy akár ki is húzhatsz. Akkor a tied, ha minden oldalról megvizsgáltad, és a magad részére jónak találtad. Inkább kérdezz, mintsem hogy első hallásra rábólints! Rengeteg zsákutcát, rengeteg szakadékot, csalódást, fájdalmat tudsz megspórolni magadnak a kérdéseiddel, és a továbbgondolkodással. Légy egészségesen szkeptikus!

A harmadik: van egy saját képem saját magamról. A zen szerzetes. Igyekszem minden cselekedetemet, mondatomat ehhez igazítani. (Valljuk be, nem elégséges sikerrel. Sok tudatosságra van még szükségem. Vagyis hogy észrevenni, ha eltértem az optimális normámtól.)

Persze a zen szerzetestől már azzal is eltérek rendszeresen, hogy folyamatosan gondolkodom, elemezgetem magam és a környezetem is.
Tehát ő inkább az ideális állapot számomra, amit majd egyszer el fogok érni. Mondhatom azt, hogy Ő a cél. És persze tudom, hogy az Út a cél, de azért nekem Ő ott csücsül kicsi kunyhója bejáratában a tájat szemlélve.

Tehát a technikák:     Vizsgáld meg önmagad és válj Önmagaddá. Vagy legalábbis törekedj rá.               

- Tanulj. De sokat és alaposan kérdezz. Akár csak magadtól is.Ami a szűrődön nem fér át, azt hagyd. Legalábbis egyelőre.
- Légy őszinte. És legfőképpen önmagadhoz.
- Győzd le a magad által épített gátakat, határokat.
- Nincs rossz idő vagy jó idő! Csak esős idő, napsütéses idő, hideg idő, meleg idő van!!!
- Ne ítélkezz!
- Ne fujjogj! Ne mondj rosszat senkiről! Ne szidj, ne káromolj senkit!
- Ne panaszkodj! 
- Légy tárgyilagos!
De jobb, ha mielőtt elkezdesz beszélni, végiggondolod, hogy igazad van-e, és érdemes-e kifejteni pl. egy negatív véleményt!
- A beszélgetéseidet ne a negatív téma töltse ki, hanem keress örömteli, kedves, vagy elgondolkodtató témát.
- Ha lehangoltnak érzed magad lelkileg, húzd ki magad, és emeld fel a fejed, lélegezz mélyeket!
- Szakíts időt magadnak az egyedüllétre, az elmélyedésre, a nyugodt gondolkodásra!
- Keresd az alkalmat, hogy minél többet lehess természetközelben!
- Vedd észre az élet apró szépségeit, örömeit!!!

... és lehet, itt is kimaradt ez-az.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat