Csendes tó

Egyiptom

A Csendet kerestem már ifjúkoromban is. A Csend nekem istenkeresést jelent. Azt az állapotot, ahol együtt ülök Istennel egy asztalnál, és nagy barátságban egy pohár jó bor mellett bölcs mosollyal az ajkunkon beszélgetünk a világ dolgairól. Vagy csak érezzük egymást.

Kipróbáltam különb s különb meditációs technikákat. Ültem hegytetőn, tóparton, sivatagban, őserdei kicsiny falu varázslókunyhójában. De valahogy több kérdés maradt függőben, mint ahány megválaszolásra került. Összességében azt látom, hogy ha az önismeretemet művelem, akkor jutok a legmesszebbre, vagyis inkább legközelebb (?). Furcsa, hogy Istent keresve magamat kell megismerni. Persze szüleim mondták, hogy minden síkon tükrözzük a felsőbb hatalmat, mintegy részeiként. Mint csepp a tengert, mint homokszem a sivatagot. Minden ugyanaz, csak némileg kisebben. Vagy legalábbis így emberi szemszögből. Nehezen tudom elképzelni óriás, szellemi mivoltomat. Én mint fénysugár, Isten mint fényözön! Azt még csak érzem, értem, hogy lélekből vagyok, aki most éppen beköltözött egy testbe. De. Isten teremt. Teremtett engem, vagy azt a gyíkot ott a kövön, de ugyanennyi energiabefektetéssel teremtette ezt a bolygót és ott mind a csillagokat, a Napot. Én mint tükörképe, hogy tudnám mindezt megcselekedni?"Isten tükröt teremtett általunk, hogy megismerje saját orcáját" - ki is mondta ezt? Bölcsen hangzik, de én nem érzem, hogy tükröt mutathatnék Isten fenséges orcájának. Bár az átlagemberek között talán nagyobbacskának tűnök, de Hozzá mérten mégis oly kicsi vagyok. Hmm. De ha mindezt elhiszem, ha, feltételezzük, hogy megélem ezt a nagyságot, ha átérzem... Nos, akkor én is teremthetek. Talán nem is kell rögtön egy bolygót, de valami kisebbet akár miért ne? Azt hiszem, ezt kipróbálom. Lehet, hogy az önbizalom és a félelemnélküliség, és persze az önismeret mindennek a kulcsa?! Vagyis hit, szeretet, önismeret.

Sokfelé jártam a világban, sok embert, sok országot ismertem meg. Beiratkoztam néhány, akkoriban neves iskolába, ahol megtanultam a gyógyítás és a filozófia művészetét. Persze az ezekhez kapcsolódó ágakba is belekóstoltam. Ilyen volt például a festészet és persze a mágia is. Szerénytelenül mondhatom, hogy korunk egyik legismertebb művésze lettem az évek folyamán. Festettem templomokat, fürdőket, gyógyító szent helyeket. Azonkívül gyógyítói tudományomat is több uralkodó gazdagon megjutalmazta.

Lassan haladtunk. A szél újabb és újabb rohamokban kapta fel a homokot, szórta, vágta az arcunkba. Mint egy rossz gyerek! Kellemetlensége mellett is valahol nagyszerű érzés volt, hisz kizárta a külvilágot. Mindenki a karavánban csak önmagát látta, és a hirtelen támadt szélcsendben az előtte elterülő néhány ölnyi homokot. Aztán újra támadt a szél. Így játszott szimfóniát nekünk a sivatag. Hmm. Pedig azért indultam erre, a jól bevált kereskedői útvonal helyett, mert arra számítottam, hogy ez a végtelen homoktenger megadja nekem azt az élményt, amit kerestem. A Csendet. Így bandukoltunk egész nap. Hallgattuk a sivatagot, és néha a nyergek nyösszenését, és egy-egy állat ijedt kiáltását. Amikor a nap lefordult az utolsó buckáról is, hogy helyet adjon éjanyánknak, letáboroztunk. A szél elült, és úgy tűnt, ez így marad egész éjjel. Megkönnyebbülten vertük fel a sátrakat. Úgy döntöttem, hogy én még elheverek a sátram előtt a takarómon, és gyönyörködöm a csillagos égben. Hallgattam a pap imáját, amivel az istent és az angyalokat hívta, hogy védjenek meg minket minden negatív erőtől.

Közben aztán elalhattam, mert azt vettem észre, hogy körülöttem nagy-nagy csönd van, és csak valami távoli zúgásféle hallatszik. Szemem előtt a milliárdnyi csillag sokkal jobban ragyogott, mintha nem is Gaián ülnék a sivatag homokjában. És valóban nem lehettem ott, hisz itt két hold is ragyogott az égen. Az egyik most készül lenyugodni, míg a másik most kapaszkodik fel az égre. Harmadolt pályán mozoghatnak egymáshoz képest. A levegőt valami halvány vibráló fény töltötte ki, mintha közvetlenül a vízfelszín alatt ülnék, és onnan nézném a fényjátékot. Az éj bársonya itt-ott elcsúszott, elmázolódott, majd laza örvényekbe futott az ismeretlen fénypatakokkal.
Nagyon közel lehet a galaxis középpontja. Butaság, tudom, de a fények örvénylésétol azt éreztem, hogy valami folyamatosan vonz magához. Valami olyan sóvárgást éreztem, amit a Gaián honvágynak nevezünk. „Most kell indulni! Oda, haza!” De hova is? Próbáltam józanul gondolkodni. Valljuk be, kevés sikerrel. Közel álltam hozzá, hogy elsírjam magamat. A tehetetlen maradás kényszere késként hasított a szívembe. Felkaptam a fejem. Valahol távolban női templomi kórus éneke zengett. Gyönyörű, de ismeretlen dallam volt. Elindultam. Lábam alatt szokatlan selymes fű hajladozott, a távolban mintha tenger felületén ezüstösen a hold visszfénye csillogna, bár lehet, hogy csak egy nagyobb tó az. Az éj illata annyira bódító volt, hogy eufórikus hangulatban kerültem. Fölöttem a galaxis ragyogó szivárványszínű fényei, alattam egy ismeretlen bolygó lágyan süppedős földje, és körülöttem ez a csodálatos fényjáték, és azok a dallamok! Megszaporáztam lépteim, hátha ott, ahol az ének szól, magyarázatot kaphatok arra, hogy mi is ez az egész, hogy kerültem ide, és ez az ide hol is van pontosan? Hamar felértem egy domb tetejére, ahonnan beláthattam az egész környéket. Arra számítottam, hogy egy templomot, vagy legalább egy szertartáshelyet találok a másik oldalon, és értelemmel bíró lényeket. De jaj, nem! A másik oldalon nem volt semmi. Illetve ugyanaz volt, mint eddig. De nem láttam egy embert sem, nem láttam az éneklok kórusát. Csak a varázslatos éj volt arra is, és bármerre, amerre elnéztem, a lágyan ringatódzó fű, és a fűszálak között titokzatos fényflitterek, mintha a csillagos ég költözött volna le a talaj szintjére. De mégis, valami újat mégis találtam. A lábam alatt egy kb. 24-25 láb nagyságú kőlap terült el. Felületét ősinek tűnő vésetek, szimbólumok tarkították. Összes tudományomat összeszedve sem tudtam megfejteni ezeket a szimbólumokat. Nem tudtam értelmezni őket, mégis valahogy éreztem őket. Illetve az összességük értelmét. Késztetést éreztem, hogy leüljek rá. Ezért aztán óvatosan bementem a kőlap közepére, ahol egy nagy csillag alakú vésetet láttam. Középpontjában nagyon simára csiszolt zöldes kőből faragott felület volt. Éppen akkora, ahova leülve kényelmesen elfértem. Jobbról, balról két vörös, áttetszo kristály félgömb tompán csillogott. Pont akkorák voltak, amikre kényelmesen ráhelyezhettem a tenyereim. Hűvös érintésük nagyon jólesett. Azt hiszem, órákig ültem itt messzire révedő tekintettel. Már a gondolataim is elvesztek valahol, már az érzéseim is megfogyatkoztak. Talán a zöld kő érintésétol, talán a vörös félgömbök hűvösétől, testem tökéletesen ellazult, szinte feloldódott a galaktikus fényözönben. Egy ideje mintha már az éneket sem hallottam volna. Tökéletes volt a csönd. Aztán szemben velem egy fénysugár lassan leért a talajig, majd kinyílt, mint egy legyező. (Tudod, milyen volt? Mint a hatvanas-hetvenes években a rádiók úgynevezett macskaszeme. Pont úgy pulzált. Mintha keresné a megfelelő hullámhosszt.) Aztán megállapodott. „Ne! Ez így nagyon erős!” Erre halványabb lett az ekkorra már fényoszloppá hízott fénysugár. Nem tudom, miért jött, mit akart, vagy mi is ez valójában. De mintha mindketten vártunk volna valamire. Sokáig nem történt semmi. Aztán egyszer csak egy női arc bontakozott ki a fényből. Nem csinált semmit, nem mondott semmit. Csak mosolygott. Lenyűgözve néztem. Annyira gyönyörű volt, hogy teljesen beleszédültem a látványába! Hosszúkás egyiptomi arca volt - hasonló, mint amilyen Nofretetének lesz néhány ezer év múlva. Tudtam, örökre bele tudnék veszni tekintete tengerébe. Ahogy hosszan, némán, egymásra mosolyogva néztünk, kezdett megváltozni a kép. A női arc lassan pici arany fényszilánkokra esett szét. Majd egy gyöngéd fuvallat hatására teljesen eloszlott a levegőben. S nem maradt utána más, csak a kietlen űr!

Aztán valaki könnyedén belém rúgott. Majd újra és újra, egyre erősebben. Hatalmas rándulással, az egész látomás szilánkjaira hullott, és körülöttem megint a sivatag terült el. Reggel volt. A karaván vezetője egy csészét dugott az orrom alá. „Hamarosan indulunk. Igya meg a teáját, és csomagoljon össze!” Mondta, szinte barátságosan. Egy fél óra múlva felszedelődzködött a karaván, és minden ember, minden állat újra a sivatag kegyébe ajánlotta magát. Hát igen, a karavánokat vezető és kísérő emberek akkoriban sem voltak egy mézes-mázos egyéniségek. Őket a természet nevelte jó modorra, és az nem mondta, hogy embertársaikkal hogyan „kell” beszélni. Viszont tele voltak olyan bölcsességgel, ami mély volt és megalapozott. Végül is inkább csak nyersek, egyenesek, őszinték voltak. S talán az ilyen énféle tudósokat nem tartották túl sokra. Az akkori és a mostani világ között lényeges különbség nincs. Hasonló gyengesége, hasonló erőssége volt az embereknek. Még társadalmi berendezkedése sem volt túl más. Ugyanazt a változatosságot mutatta, mint manapság.
Persze volt néhány kiválasztott, aki még emlékezett a régi tudásra. Akik még képesek voltak az isteni erővel kapcsolatba lépni, és ők talán arányosan többen voltak, mint manapság, de különbség csak ennyi.

Még kétszer köszöntöttük Hold anyánkat és ébresztett Nap atyánk, mire megláttam közbenső úti célomat. Alig indultunk el harmadik reggel amikor egy dűne tetejéről megláttam távolban csillogni a tó vizét. Na, oda tartok. Úgy terveztem, hogy a partján megpihenek, építek egy kis házat magamnak, és egy-két évig maradok a fenekemen. Szükségem van a pihenésre, a gondolataim rendezésére. Esetleg még egy könyvet is megírok az úti élményeimből. Aztán ha eluntam a nagy pihenést, továbbmegyek a majdani Egyiptom földjére. Megnézem a piramisokat. Még sosem láttam őket, de apám és anyám ott ismerkedett meg az építkezésen. Apám a fedőkövek egy részét faragta, anyám gyógyította a rászorulókat, és segédkezett a konyhán is. Titokzatos dolog volt ez az építkezés. Legalábbis egy részlete mindenképpen. Amikor kész volt a legnagyobb piramis - csak a csúcsa hiányzott -, akkor mindenkit elküldtek. Senki sem maradhatott a környéken, kivéve néhány papot. Reggelre aztán a piramis tetején egy hatalmas kristálycsúcs szikrázott a felkelő nap fényében. A szivárvány minden színében pompázott az egész város. A lakók kitódultak erre a látványra. Szem nem maradt szárazon. Képzelheted, mekkora áhítattal borultak a porba! Megrázó élmény lehetett! Szóval kevesebb mint egynapi járóföld a tavam. Egy ismerősömet már egy éve megkértem, hogy keresse meg nekem a megfelelő földterületet. Sok fával kerített, közvetlen vízparti telekre esett a választása. Azt üzente, hogy rengeteg madár él ott, de a nagyvadak valamiért elkerülik. Így nyugodtan éldegélhetek anélkül, hogy vadtámadástól kéne félteni az életem. Megérkeztem. Tényleg csodálatos a vidék!

Még mindig keresem a Csöndet. Tologatom össze a szilánkjaimat. Vajon mikor lesz ennek vége? Mikor jutok el odáig, hogy bennem is összeálljon a Csend tava? Vagy már összeállt, csak nem hiszem el? Lehet, hogy a hitemmel van az egyetlen baj? Így visszatekintve tudom, hogy súlyos évezredek teltek el, és még most is, így a Kr. utáni huszonegyedik században is felteszem a kérdéseimet. Hát, vagy túl sok a kérdésem, vagy túl nehezen találom a válaszokat. Kétségtelen, voltak olyan évtizedek, amikor semmire sem emlékeztem. Még a kérdéseimre sem.

Egyiptom. Másfél év múlva érkeztem meg végül. A piramisokhoz közel találtam egy elég nagy házat, ahol letelepedhettem. Egyemeletes belső udvaros ház volt. Alul voltak a raktárak, és a „háztartási alkalmazottak” szállásai. Fent volt az én lakosztályom több szobával és a belső udvarra néző körerkéllyel. Túl egyedül voltam. Elég idősnek éreztem már magam, hogy végre találjak egy asszonyt, egy társat magam mellé. A gyerekeim felnövekvését már így sem fogom megérni. A sivatagi látomásom sokszor visszatért, és egyre fájóbb volt annak az asszonynak a hiánya. Sóvárogtam utána, úgy, hogy azt sem tudtam, létezik-e, vagy csak a vágyaim játszanak velem. Mint gyógyító kezdtem el dolgozni a városban, és mondhatom, elég hamar híre ment, hogy jó az, amit csinálok. A szegényeket ingyen gyógyítottam, a gazdagokat jó pénzért. Így igazságos. Egyik nap a piramisok felé sétáltam. Homokszínű, keskeny ablakos házak között mentem. Ahogy befordultam az egyik sarkon, néhány méterrel odébb egy 4 év körüli csöppség állt velem szemben. Mikor meglátott, nagy barna szemeit rám vetette, és széles mosollyal üdvözölt. Kitárta felém két kicsi karját, és lépett. De ekkor megbotlott, és anélkül, hogy védekezhetett volna ellene, arcra esett. A por körülötte szinte lassított felvételen szállt fel. Akkor láttam meg, hogy csípőtől lefelé egy faszerkezet van a testéhez rögzítve. Annak kellett volna segítenie a járásban. Valami születési rendellenessége lehetett. És mégis mennyire szeretettel teli, vidám kissrác volt! Odarohantam hozzá, és karjaimba vettem. Az arcáról letöröltem a port. És már megint mosolygott, és átölelte a nyakam.
Körülnéztem az anyját keresve, de egy vénasszonyon kívül senkit sem láttam. Ő egy ajtóbeszögellésben ült, és vihogott. Mondhatom, elég ijesztő látvány volt. Végül mégis őt kérdeztem a gyerek szülei felől. Egy közeli ház felé bökött, aztán hátat fordított, és bement a sajátjába. A kisfiú szüleiből csak az anyát találtam meg, másik öt gyerek között. Kérdeztem a ház urát, de csak egy kurta „meghalt” választ kaptam. Elmondtam neki, hogy magamhoz venném a kisfiát, és megpróbálnám meggyógyítani őt. Túl könnyen mondott le róla. De hát hat gyerek nagy teher lehetett neki, és így legalább egyről tudhatja, hogy rendben lesz a jövője, még ha nem is neki szánta volna a jólétet. Néhány hónappal később arra jártam megint. Mi tagadás, elvarázsolt a piramisok látványa. És abból az utcából nyílt ki rájuk a tér. Sokszor álltam az utca végében, és áhítattal gyönyörködtem eme építményekben. Sajnos nem lehetett beléjük menni, mert szigorú szertartáshelyek voltak. De mindegy, így kívülről is lenyűgözőek. Szóval, bekopogtam hozzájuk, hogy megkérdezzem, segíthetek-e valamiben. És gondolhatod, hogy meglepődtem, amikor egy 18 éves lány nyitott ajtót. Rögtön beleborzongtam a felismerésbe. Ő volt az, álmaim asszonya! Valamit ő is tudhatott, mert anélkül, hogy bármit kérdezett volna, kézen fogott, és bevezetett az édesanyja elé. Miközben továbbra is fogta a kezem, csak annyit mondott neki: „Elmegyek vele.” És már indultunk is. Aznap éjjel már vele háltam. A sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán első gyermekünk az ő öccse lett, akit végül meg tudtam gyógyítani, és igen rakoncátlan izgő-mozgó fiúvá vált. A mosoly sosem hervadt le az arcáról. Hogy minek örült mindég? Nem tudtam meg tőle, de talán benne volt az ősi elapaszthatatlan életöröm. Aztán született még kettő közös. Elsőre egy gyönyörű kislány, s két év múlva egy kisfiú. Hosszú életet éltem. Magasan a száz fölött voltam, mire lehunytam „örökre” a szemeim. Végül mégis megértem a gyerekek felnövekvését, sőt a családalapításukat is. Szerelmem, társam, barátom mind egy személy volt a sivatagi látomás asszonya. Egész közös életünkben nyüzsgött, szeretett és szervezett. Mindenről és mindenkiről gondoskodott a családban, és a személyzetet is jól elirányította. Mondhatom, boldog életünk volt. Nem tudtam, nem hittem, hogy családra és ilyen fajta nyugalomra vágyom, de mikor megkaptam, bizonyos voltam benne, hogy igen, ez kell nekem. Amikor elragadott az örvény, nagy békességben voltam. Tudtam, hogy amit otthagytam, az teljesen rendben van. Nem sokkal később Ő is követett. Azt mondta, nem volt már miért tovább "Egyiptom" földjén maradnia.
Lehet ez is, így is a Csend?

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat