Csendes tó

Öt - szilánkok

Elmondok egy mesét. Talán suta lesz, talán okos. Majd eldöntöd.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pékség, a nyárfákon túl és a templomon innen. Ottan született egy kisangyal. Kinézett a világra csöppnyi testéből és látta, hogy ez bizony nem neki való. De ha bevállalta, hát bevállalta. Szépen cseperedett, alig néhány embergyerek-betegséget kapott csak el.
Látta a Világot maga körül, és megpróbálta ezt elmondani felnőtt ismerőseinek. Kevés sikerrel. Nagy hantásnak tartotta a környezete. Később már kisfelnőttként újra nekifogott, hogy szóljon a világhoz magáról és a Világról. Visszhang alig volt.
Ezért aztán elkezdte keresni a szerelmet, ami majd a megváltást és a nyitottságot elhozza számára. Talált is egyvalakit, aki úgy tűnt, hogy tudja szeretni, és meg is tudja érteni. Ez aztán eltartott egy darabig. Úgy 10 év együttélés után aztán kiderült, hogy üres szavak, amik a kis pékangyal száját elhagyják. És elkezdett foggal-körömmel kapálózni. Tiltakozott és felszólalt, érvelt és megértett stb. Mindent elkövetett, hogy szót értsen azzal a társsal, akit annak hitt. Reménytelennek bizonyult minden próbálkozása.

Aztán elhatározta, hogy véget vett ennek az állapotnak, és elválik, elköltözik.
Ezután minden vita és veszekedés után elhatározta ezt újra és újra, és újra és újra. A végtelenségig ismételgetve magában.

A barátai már mind eltávolodtak, a családtagjai már mind eltávolodtak. Legalább is ezt hitte. Magányossá vált. Nem értette, hogy miért nem működnek a dolgok, nem értette, hogy miért nem segítenek az angyalok. Kért és követelt, és újra csak kapálózott. Azt látta, hogy a világ nagyon messzire menekült tőle, és csak egy ember maradt mellette. Igaz, az az egy ember fogta a korbácsot, és újra és újra nap mint nap lecsapott vele. De legalább volt egyvalaki ott, volt, ha szólni akart valakihez, még ha az nem is hallgatta meg. Igyekezett minden hibáját és bűnét megbocsátani, hogy ne kelljen észrevenni, hogy mennyire nem ott van, és mennyire nem azt éli, amiről álmodott. Így telt el még 10 év.

Megbocsátásban,

Felelősségvállalásban,

Gondoskodásban,

Tűrésben,

Megaláztatásban.

Ez alatt a 10 év alatt mindig csak adott, és adott, de sosem kapott semmit.
Illetve kapott, meg nem értést, megaláztatást, veszekedéseket, követeléseket, hisztit és még agressziót is. Mindent, amitől mindig is irtózott.

És a kisangyal teste ezt kezdte nem jól viselni. Fellázadt, először a szíve, majd a gyomra. Betegségbe hajszolta, hogy: "Vigyázz, a vesztedbe rohansz!!!" De ő még mindig azon volt, hogy: "Ha felelősséget vállaltam valakiért, akkor ki kell állnom mellette, jóban-rosszban." Csak azt felejtette el, hogy évek hosszú sora alatt már rég nem volt Jóban, csak Rosszban.

Aztán egyszer csak elég volt! Már úgy nézett ki, hogy teljesen elég volt!
És, na végre!

Felkiáltott az égre: "Uram, mit tegyek? Nem bírom tovább! Végy magadhoz!
Én ezt nem tudom csinálni! És már az sem érdekel, hogy teljesítem-e a feladatom, vagy elbuktam! Vigyél el! Könyörgöm."

És ahogy ott ült 20 éve megszokott foteljében, csak annyit hallott:

"Ne feledd, szeptember 12-e!"

Nem tudta, nem jött rá, mi az a szeptember 12. De valami mégis megmozdult benne. Kitűzte a következő hét hétfőjét, amikor majd végleg el fog költözni, és új életet kezd. Nem akart tovább megérteni, nem akart tovább kiszolgálni és szolgálni. Nem akart tovább szenvedni.

Új életet akart kezdeni, egyedül vagy új társsal, szegényen vagy gazdagon, mindegy volt.

A kitűzött hétfő előtti pénteken odaállt a felesége elé, és elmondta, hogy ezt nem tudja, és vele meg pláne nem. Nem érvelt, nem magyarázkodott, csak tényszerűen közölte a mondandóját. Tudta, hogy a másik nem fogja elhinni, megérteni, és azon sem csodálkozott volna, ha meg sem hallja. Ezért aztán a hétvégén mindent leírt, úgymond kiadta magából a 20 év keserűségét, csalódását, bánatát és fájdalmát. Leírta még, hogy nem haragszik, nem vádol. És leírta, hogy tényleg és végérvényesen elmegy.

És furcsamód hétfő reggel az eltűnt barátok felsorakoztak, ki segítséggel, ki pénzzel, ki csak szeretettel, ki megértéssel, de ott álltak az ajtó "előtt", és rá vártak.

És ezen a hétfőn összepakolta a legszükségesebb dolgait, és elköltözött örökre.

Amikor megérkezett új otthonába, kipakolta a holmiját, este belerogyott a fotelba,
s véletlenül a naptárra tévedt a tekintete.

Szeptember 12-e volt.

A kis pékangyal újjászületése napja.

És rájött, az angyalok nem oldanak meg helyette semmit, csak támogatják.
Nem pakolnak össze helyette, csak motiválják. És nem mondanak el helyette semmit senkinek, csak csöndesen, szeretettel hallgatják.

A döntés az ő kezében van. És lehet évekig halogatni, de valami döntést előbb-utóbb hoznia kell. Mindegy, mi a döntés, de amellett el kell köteleznie magát. És minél tovább húzza, annál nehezebb meghozni a döntést, és annál félelmetesebbnek tűnik az "ellen", és egyszer csak úgy fogja érezni, hogy az angyalok elhagyták, és úgy fogja érezni, hogy már késő.

És hogy erre mind rájött, a kis pékangyal békésen hátradőlt a fotelban, s elmosolyodott.

És a kis pékangyal azóta boldogan él, s talán meg sem hal.

Itt a vége, fuss el véle.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat