Csendes tó

Kettő - szilánkok

1085. Korán kelt. Még az asszony is aludt mellette. A falon vágott keskeny nyíláson a hajnali hûvös áramlott be. Talán az éjszaka gyötrô álmai izzasztották meg. Csatakosan kelt ki az ágyból. Nem értette, éjszakánként azt álmodta, hogy gyalogol valami ismeretlen céllal ismeretlen úton, éhesen.

Mindig nagyon éhes volt álmában. De ez legalább valóság! ­­– gondolta keserûen. Az álomból csak ez maradt meg. A gyötrô korgás a gyomra tájékán. Igaz, ezt a hangot hallotta nap mint nap az egész családtól. Olyan régen nem került rendes étel az asztalra, hogy már a gyerekek sem panaszkodtak érte.

Negyedik éve nem esett tisztességes mennyiségû esô. A kevéske hó alig volt elég a magok kicsíráztatására, s lassan már a vetőmagot is felették a faluban ­­– majd a gyorsan jövô tavaszi hôség mindent felégetett a környéken. A falun átfolyó bôvizû patak medre idén már teljesen száraz volt. Minden porzott, az út, a patakmeder, a házak mögötti kertek.

Volt a közelben vízesés, folyónyi patak. Azt hitték, minden rendben, náluk soha nem lesz ínség. Büszkén mondogatták: ­­„Máshol igen, de nálunk nem! Sovány a föld a hegyoldalakban, de víz mindig van, nem lehet baj! A vízre jön vad, a zöldben megbújik a madár. Lehet vadászni, halászni, öntözni a gabonát." Aztán két évvel ezelőtt a patak sáros medrébôl kikaparták az utolsó agyagba ragadt ujjnyi halacskát. Ez volt az ember mellett az utolsó élôlény a környéken. Az ember maradt, minden más elvándorolt vagy elpusztult.

Egyik poros, hűvösebb hajnalon vándorárusok érkeztek a falunkba. Hoztak cserepet, köcsögöt, eszközöket a konyhára, meg egyéb tárgyakat. De mi csak a meséjükre voltunk kíváncsiak. Lassan járt a hír mifelénk. Szomjasak voltunk a világ híreire. Este a tűznél arról mesélt egyikük, hogy sok zarándok járja az ország felső felét. Hogy sok csoda esik meg velük az úton és a végállomáson is. Mondta, hogy ő is megjárta az utat, és közben egy hajnalon megjelent előtte Jézus urunk. Keresztet vetettem, de nem nagyon hittem, amit mondott. Nagy hantások ezek a kereskedők. Azt mondanak, amit akarnak, hisz messziről jöttek, s mihamarább tovább, messzire mennek. Pedig még azt is mondta, hogy a kezdete nincs is olyan messze ide tőlünk.

Az éjszaka nem hagyott nyugodni a gondolat. Megéri a fáradságot, ha elindulok ezen az úton. Ha ettől jóllakik a család. Ha újra megelégedettség lesz a faluban, ha megint folyik a folyó, s telik a tó vízzel. Istenem! Mennyire csendesek az éjszakák, mióta a vízesés elnémult!

Reggel még nem mondtam semmit, de elmentem a folyóhoz, megnéztem, lett-e víz benne, aztán fölmentem a vízeséshez is. Mindenhol csak az üres meder, és a víz hangja helyett csak néhány kóbor kabóca vinnyogja bánatát. Mentem kifogást keresni, miért ne induljak. De kifogást csak arra leltem, hogy miért induljak.

Elmegyek megkeresni az Istent. Megkérem, adjon nekünk vizet és ételt az asztalunkra. Az asszony szólásra nyitotta a száját, de végül is csak legyintett: ­­
– Menj, ha akarsz! De ezt is csak inkább gondolta.

Nem csomagolt semmit. Nem volt aznapra semmi kiporciózhatónk.

Így hát csak nekiveselkedtem. Úgy számoltam, 3 hónap alatt megjárom.

Tartsatok ki addig! ­­– kértem őket.

Úgy okoskodtam, hogy 3 hónap oda. Ott beszélek az Istennel. Jó ő, azt mondja a pap is. Hát biztosan csak nem tudja, hogy nálunk mennyire sanyarú lett a helyzet. Mindegy. Elmondom neki én. Aztán megadja az ételt s italt a falunak, én meg közben lassan hazaballagok. S minden rendben lesz.

Elindultam. Sosem gondoltam, hogy a gyaloglás ennyire fárasztó. Menni, csak menni. Közben nem történik semmi, csak a menés. Himbálom a karjaim, lógatom a fejem, rakosgatom a lábaim egymás után. Néha messze réved a tekintetem, ezt vettem észre. De akkor sokszor hazaszáll a gondolatom, néha nem is tudom, merre járok. Furcsa ismeretlen emberekkel beszélek. De nem is értem, honnan jönnek, hova mennek, mit mondanak. Csak beszélnek. Aztán meg alig jön valaki igazi ember szembe, hogy szóba elegyedhessek vele. Alapvetően sokat unatkozom így egyedül. Minden reggel körülnézek, látom-e már az Istent. Beszélnék vele. Jézus urunk is jöhetne erre. Mindegy, melyikük.

Aztán egész nap csak megyek és megyek. Néha találkozom egy-egy pásztoremberfélével. Mikor mondom, hogy zarándokolok, akkor mindig kerül elő kenyér, sajt, s néha még egy kis bor is. Azt mondják, nagy dolog amit véghezviszek. Hát nem is tudom. Ez annyira időpazarló dolog, ez a kutyagolás. Mi ebben a nagyszerű? Néha megállok egy gazdánál, hogy néhány napig dolgozzak. Ezért aztán naponta kapok egy tál ételt, s ha megyek tovább, az útra csomagolnak is ezt-azt, főleg gyümölcsöt.

Errefelé a falvakban is adakozóbb a nép. Valahogy náluk nincs akkora éhínség, mint minálunk. Azt mondják, hogy Szent Jakab áldása van rajtuk.

...

Hát megérkeztem. Itt vagyok Santiago de Compostellában. Van itt egy csöppnyi templom, a szent nevében szentelték fel. Itt mindenki imádkozik. Én is. Láttam egy asszonyt, aki naphosszat zokogott, és hálálkodott az istennek, hogy megmentette a fiát a haláltól. Szép dolog ez.

Kerestem egy csöndes zugot, és ott elmondtam Istennek és Jézus urunknak a kívánságomat. Nem láttam őket, pedig nagyon meresztgettem a szememet. Mindenki azt mondja, hogy nem baj, Ők látnak és hallanak minket, és Szent Jakab közvetíti amúgy is a kérésünket.

Ő a zarándokok patrónusa. Valaki azt mondta, valami csuhásféle, hogy igazából a szívünkben lakoznak ők.

Tegnap esett az eső. Igaz, itt.

Otthon nem tudom, mi lehet.

Elindultam hazafelé. Újra jönnek a monoton nappalok.

Gondolkoztam. Nem lehet, hogy Isten a szívünkben lakozzék. A papunk azt mondta, hogy Isten teremtette a világot. Akkor meg a világnak is a szívemben kéne lakoznia. Pedig a világ itt van kívülem. Látom a két szememmel. Ezt sehogy sem értem!

De ha Isten teremtette a világot, és azt látom, akkor Istent is látnom kéne.

Szóltam hozzá, hívtam! Hangosan kiáltottam. Addig kiabáltam, amíg előkeveredtek valamiféle purdék, és mind letérdeltek az út szélin, amerre mentem. Aztán vad kiáltásokkal és nevetéssel elrohantak a fák felé.

Azt hiszem, rajtam nevettek. És hát Isten sem jött elő sehonnan.

Megyek, és gondolkozom. Telnek a napok. Várom a nagy találkozást.

Aztán arra gondolok, hogy otthon minden zöldellik, és újra zúg a vízesés. És csiripelnek a madarak. Látom szemeim előtt ahogy két gyermekem hálás szívvel rohan hozzám, ahogy megérkezem, s mögöttük Jézus urunk jön mosolyogva, mellette az asszonyom tördeli kezeit nagy megtiszteltetésében.

...

Végre elértem a zúgóhoz. Mélységesen csöndben van.

Száraz a meder.

Már a kabócák is kevesebben vannak.

Csöndes a falu is. Senki sem vár, senki sem néz ki az ablakán.

Olyan nyomasztó itt minden!

A meleg.

A napfény.

A csönd.

A hatalmas csönd. Az elmúlt hónapokban sosem hallottam ezt a mérhetetlen nagy csöndet. Valami mindig csusszant, reccsent, koppant. Szóltak a madarak, a barmok, az utazók.

Itt mintha nem lenne semmi.

Hazaértem.

Állok a házam előtt, a kapu előtt. Látom, hogy Isten nincs itt. Itt sincs, és nem volt útközben sem, de még Compostellában sem. Azt hiszem, sehol sincs.

Bátortalanul nyitok be a házba. Megállok rögtön, mig megszokom a félhomályt.

A feleségem szemben ül velem, a kisszéken. Két könyöke a térdén támaszkodik. Imádkozik? Jobbra a lányunk áll. Az arcát a kintről jövő fény világítja meg. Ennyire szomorúnak még sosem láttam, vagy csak fásult. De hol a gyerek?

A gyerek előttem fekszik egy lepedőre kiterítve.

Nem mozdul, nem lélegzik. Csöndben van. Olyan csöndes, mint a kiszáradt vízesés.

Most már biztosan tudom, hogy Isten vagy nincs, vagy elhagyott minket.

Ekkora árat nem kérhet azért, hogy elhagytam a családom, hogy
megkeressem őt.

A falu szélén van egy kereszt. Fák karéjában áll.

A férfi estére kiment oda. Elmondott egy imát.

Egy imát, hogy hátha mégis van egy isten valahol, aki meghallgatja fohászát.

Csendesen lengedzett még egy darabig a fára kötve.

Az első esőcsepp halkan, észrevétlen érkezett az út porába, majd követték társai számtalan. S milliónyi szilánkra robbant a többéves csend, és minden ízében átjárta az égzengés a házakat, az embereket.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat