Csendes tó

P.S.G.GY.

Álmodtam. Álmomban pap voltam. Magyarországon. Közvetlen a nagy világégés előtt kezdtem pályafutásomat. (1939) Az álmom mégis nem sokkal utána kezdődött. Bujkálnom kellett volna. A politikai hatalom nem nézte jó szemmel ténykedésemet. Pedig hát mit is csináltam? Prédikáltam az emberekért és közben a kórház újjáépítésén fáradoztam. Minden követ megmozgatva, hogy szó szerint minden kő a helyére kerülhessen, és minél előbb elkezdődhessen a gyógyítás. Akkoriban sokkal nagyobb szükség volt ránk, papokra, akik vigaszt nyújtottak a szenvedőknek, és orvosokra, akik enyhülést a sérülteknek.

Az volt a terv, hogy egy kolostorban fogom meghúzni magam. Két fő segítőm volt, egy apáca és egy paptársam. Velük voltam egy misén, amikor elmondták suttogva, hogy mit szerveztek a megmenekülésem érdekében. Előttünk egy kereszt függött a semmiben. Nem láttam senkit, aki a misét celebrálta volna. Ezt csak éreztem, és azt is, hogy nagyon fontos szerepe van az előttem lévő keresztnek. Valahogy Vatikánnal és a pápa személyével függött össze.

A terv jónak tűnt. Bár tudtam valahol mélyen, hogy nem fog sikerülni. Nem sikerülhet. Mert bár menekültem volna, mégis ott volt bennem, hogy maradnom kell, mert csak a jelenlétemmel tudok segíteni azokon, akik számítottak rám és a rendre. Valahogy az életemet nem féltettem. Viszont a rám bízott lelkeket annál inkább.

Amikor váltott a kép, már egy kivégzőosztag előtt álltam.

1908 novemberében születtem. Egy Pest melletti faluban. Negyedik gyerekként láttam meg a nagyvilágot. Szüleim szegény sorsú munkásemberek voltak. Három nővérem mellett fiúnak elég jó sorom volt. Hamar kezdtem dolgozni az iskola mellett. Felnőttem, és pap lettem. Korai halálomig a magam választotta rendben éltem az életem, dolgoztam, ápoltam a lelkeket.

Életem le van írva. Igaz, nem túl részletesen, de minden benne van, ami kellhet. Ezért csak arról a két dologról írnék röviden, amelyekről az írás nem tud.

A háború alatt mentettem, bújtattam, akit csak lehetett. Főleg zsidókat és ellenállókat.

Volt egy barátom, egy rabbi, aki a mai Margit körút elején lakott. Amikor csak tehettem, feljártam hozzá beszélgetni. Idős ember volt akkoriban. Bölcs gondolatai nagy hatással voltak rám. Mindig is mint a tanítómesteremre gondoltam rá. Néhányszor még a Frankel Leó utcai zsinagógába is bevitt. Igaz, inkognitóban. A lakása olyan volt, mintha egy szentélybe léptem volna be. Szerettem itt, nyugalom és időtlen béke áradt szét benne. Halála után sem szűnt meg számomra létezni. Megnyugtató jelenlétét magam mellett éreztem sokszor, életem végéig.

Furcsa volt, három évig laktam az ő régi lakásában, 2005-2008-ig, kétszer látogatott meg. Jólesett újra érezni a jelenlétét. A lakás szentsége a mai napig is érezhető. A barátaim azt mondták, amikor először jöttek látogatóba hozzám, hogy „olyan a lakásod, mintha egy templomba lépnénk be”. És valóban. És mint ahogy régen én nyújtottam másoknak menedéket, úgy most évtizedek múltával az ő lakása lett az én menedékem. Igaz, én nem politikai menekült voltam, csak az akkori életem elől menekültem.

A másik dologról a könyv és az akkori családom úgy tudta, hogy agyonvertek valahol külhonban, amikor a politikai elhárítás elfogott. Ez annyiban nem igaz, hogy valójában agyonlőttek.

Úgy történt az elfogás, hogy mint addig már többször is, éjszaka jött egy fekete kocsi értem. Betuszkoltak, nem túl durván. A mellettem ülő férfi szótlanul meredt egész úton a sofőr tarkójára. Az előttem ülő férfi pedig a fénypászmát nézte az úton a kocsi előtt. Először Pestre vittek át, egy komor épületbe. Nem tudom, hová, nem is igazán érdekelt. Azt hittem, néhány nap múlva úgyis elengednek, kicsit összeverve ugyan. A cellámban ketten laktunk. A másik munkásféle ember volt. Többnyire hallgatagon feküdt az ágyán, vagy ült. Azt hiszem, feszélyezte, hogy egy pappal kell megosztania ideiglenes szállását.

Nem kínoztak. Néhány nap múlva bepakoltak egy másik, vagy ugyanabba a kocsiba. A tájat nem láthattam. Ahol ültem, teljesen le volt függönyözve. Gyakorlatilag majd egy napig sötétben ültem. Arra nem jöttem rá, hogy azért van a függöny, hogy én ne lássam, merre megyünk, vagy azért, hogy engem ne lásson, ismerjen fel senki. Ekkor már tudtam, hogy többé nem engednek el.

A cellámban napokig egyedül voltam. Ki sem láttam, be sem látott senki. Valószínűleg egy belső udvarra nézett a magasan lévő ablak. A fények változásából gondoltam. Pár nap múlva hajnalban értem jöttek, és...

Csúnya, vakolatlan téglafallal körülvett udvaron álltunk.

Az előttem felsorakozó emberek arcát fürkésztem. Sajnáltam őket. Tudtam, láttam hogy ezek az emberek parancsra cselekszenek, és nem meggyőződésből. Talán áll köztük olyan, akinek a családját, rokonát, barátját anno menekítettem a terror elől. S most szemben állunk egymással. Bennem nincs félsz, csak éppen nem mosolygok. A közvetlen szemben lévő férfi középkorú lehetett. Sötétbarna szemei nagyon szomorúan néztek rám. A fegyverek úgy dördültek el, hogy tekintetünk örökre összekapcsolódott. Nem éreztem fájdalmat, csak hatalmas fényességet láttam, és olyan szeretet töltött el, amit még sosem éreztem addig. A szomorú „valóság” köddé vált, és én tudtam, éreztem: „Az én világomban már minden rendben!”

Azzal a barna szempárral azóta találkoztam. Most fiatal, harmincas éveinek közepén járó pincér. Rövid ideig Verőcén dolgozott egy étteremben. Egymásra néztünk, és tudtuk, már találkoztunk valaha. Ő nem jött rá, hol, én meg nem mondtam el neki. Jobb ez így. Sétáltam a Duna partján, és újra felidéződtek azok a napok. Ott, csöndesen újra és végérvényesen elengedtem őt. Pedig tudtam, hogy az ő golyója volt, ami kioltotta akkori életem.

Nincs, és akkor sem volt bennem harag senki iránt. Az egy nagyon szomorú korszaka volt az emberiségnek. Sokan sodródtak tehetetlenül az aktuális politika kiszolgálóiként. És ha komolyan kérdeznénk őket, azt mondanák, hogy nagyon megszenvedték azt a tehetetlenségüket. Hogy nem akartak részt venni a gyilkosságokban, hogy a kényszer vitte őket rá. És bár hozhatnék fel kifogásokat, magyarázatokat, hogy miként és hogyan kerülhették volna el ilyetén sorsukat, de valójában inkább mentséget keresek számukra, és örök békét és nyugalmat kívánok nekik, akárhol is élnek, vagy újra élnek azóta, vagy nem élnek.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat